Hogyan lett a Hevénu sálom áléchem-ből Ádám, hol vagy?
Kardos Péter /Új Élet
A rendszertől a váltásig a Síp utcában (3. rész)
Mit nem engedhet meg egy rabbi magának?
A már többször említett kollégázó Kolléga, a Hitközség második élet-halál ura döbbenten nézett rám, amikor pályám elején (70-es évek) azzal a kéréssel fordultam hozzá, hogy szeretnék perecet árulni a zuglói Sport moziban (oda hirdettek felvételt), mivel a rabbi-kántor fizetésből nemigen tudunk megélni. Hogy miért hozzá fordultam? Mert az akkori törvény értelmében másodállást csak munkáltatói engedéllyel lehetett vállalni.
Szó sem lehet róla! – döntött, miután magához tért. Ez méltatlan egy rabbihoz! (A fizetés nem volt az…) Második próbálkozásom, hogy taxis legyek, hasonlóan végződött. Ő a végletekig védte a mundér (reverenda) becsületét. Akkor is, amikor bejelentettem, hogy Izraelbe szeretnék utazni, mert megígértem a lányomnak, hogy ezt kapja bát micvájára. Itt kell aláírni – mutattam rá az útlevélkérő lap megfelelő rovatára. Gondoltam, aláírja kérelmemet, ha már azt nem engedélyezte, hogy én tartsam lányom felnőtté avatási ünnepélyét Zuglóban(!), mivel legfőbb rabbiként csak ő tarthatott ilyet a Dohányban.
A Kolléga tekintetet sem vetett a lapra, és azt mondotta: nem így megy ez, kolléga úr! Ha tényleg akar útlevelet, bemegy a Belügyminisztériumba, és megkérdezi, adja-e be a kérvényét. Egy rabbi nem engedheti meg magának, hogy elutasított útlevélkérelme legyen – oktatott ki. Védte, védte a mundér (reverenda) becsületét, csak sajnos a mundér (reverenda) viselőivel szemben…
Szavai nyomán felcsillant bennem a remény: végre megengedhetek valamit magamnak… Beadtam. Elutasították. „Utazása közérdeket sért” – írták indoklásul. Fellebbeztem. Megadták. Rájöhettek, hogy itthonlétem még inkább…
Vissza a másodállás témájához. A fizetés a létminimum közelében volt, még tréfli viszonylatban is, s az sem jött be, amit szerződtetésemkor az akkori MIOK-elnök jósolt: jó, jó, hát a fizetés tényleg nem nagy, de majd a jövedelem…
Hamar kiderült, hogy a „körzeti rabbi” cím meglehetős alávetettséget jelentett. Szertartásoknál például engedélyt kellett kérnem az illető körzet vallási vezetőjétől, ha netán valaki az ő felségterületéről engem kért egy szomorú vagy vidám szertartás elvégzésére. Fordítva persze ez nem így működött. Konkrét példa következik a Kolléga kollegialitásáról.
Kispesten működtem, amikor megtudtam, hogy szertartást végzett egy hívem felkérésére. Ez eddig szabályos is volt. De amikor ez már tizedszer fordult elő, mégpedig azzal az információval ottani hittestvéreink felé, hogy én ezt úgysem vállalom, és ezt szóvá tettem neki, azt mondta: ne okvetetlenkedjen, kolléga úr! Nekem ott már cházókem van! (A szó előjogot jelent, azaz ha már többször így járt el, az automatikusan az ő feladatává vált…)
Ennyit az egyik megígért jövedelemforrásról. A másik. Ha egy körzet rabbi nélkül maradt, a Kolléga összehívta a rabbikart, és közölte, hogy mostantól ábécésorrendben végezzük a szertartásokat. A rabbiképző akkori tudós igazgatója, akihez a humor legalább olyan közel állt, mint a tudomány, panaszunkra, miszerint nincs munkánk, így válaszolt: mi a probléma? Hát ábécésorrendben mennek a szertartások: Algó, Balgó, Calgó, Dalgó… Salgó.
Utam az Új Élethez
Se perec, se taxi – felajánlották az Új Életet, ahol mindenesként tevékenykedtem. A mindenkori főszerkesztők részben saját, részben más neve alatt „csinálták” az újságot. Nem volt könnyű dolguk. A szokásos helyi hiúsági igények kielégítése mellett ott volt a mindenható ÁEH, amely az öncenzúrázás klasszikusan magas fokaira képezte ki a szerkesztőséget és annak felügyeleti szervét, a „harmadik emeletet” (ott székelt az elnökség).
Első vizsgamunkám hőse a már akkor népszerű Arató-diszkó lemezlovasa volt. A főszerkesztő elsápadt, amikor előzetes engedélyért folyamodtam hozzá. Aki látta a Twist Olivért, emlékezhet arra a jelenetre, amikor az árvaház ebédlőjében az egyik rettegett felügyelőhöz odalép üres tányérjával Olivér, és mindössze ennyit mond: repeta? A felügyelők nem akarnak hinni a fülüknek, s egymástól kérdezik, jól értették-e.
Nos, így reagált az idős főszerkesztő is, aki mellesleg aktív párttag és a Hitközség szakszervezetének vezetője is volt (Istenem, szakszervezet a Síp utcában…).
Diszkóóó??? – kiáltotta remegő ajkakkal, s mielőtt egy stroke-féle tünet tanúja lehettem volna, gyorsan hozzátettem: ez az Arató az Ábrahámsohn Manó főkántor úr unokája! Az más – enyhült meg –, jöhet. Ekkortól ha az Anna Frank bált rendezett, Arató a végére becsempészett valamilyen izraeli számot, mire a diákok hórázni kezdtek. Az interjúban erről is írtam – kijavították. Így lett a Hevénu sálom áléchem helyett Ádám, hol vagy!
A kor slágerének címe kissé hajazott ugyan a Bibliára, de nem lett baj belőle, párttag főszerkesztőmnek nem kellett ismernie a Szentírást.
(Hamarosan folytatjuk)
Az előző részek:
A rendszertől a váltásig a Síp utcában (1. rész)
A Hatnapos Háború és a Hitközség
