Rendhagyó megemlékezés a Soáról Nyíregyházán
Tóth-Ábri Péter
Az elmúlt években megszokottól eltérő megemlékezést tartottak június 14-én, vasárnap Nyíregyházán a Holokauszt Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei áldozatairól.
Korábban a hagyományosan tíz órakor kezdődő önkormányzati ünnepség gyér látogatottsága mellett a szavalaton, megemlékező beszéden és zeneszámon túl csak a protokolláris koszorúzások kaptak szerepet. Ezután a megemlékezés a helyi zsidó temetőben folytatódott.
Idén azonban jóval nagyobb létszámban jelentek meg a városlakók már a délelőtt 10 órakor kezdődő városi rendezvényen az Eötvös Károly Magyar-Izraeli Baráti Kör szervezésének köszönhetően. A megszokottól eltért ezúttal Lengyel Károly független önkormányzati képviselő lentebb olvasható, őszintén emlékeztető beszéde is a Soá áldozatairól és a Vészkorszak tanulságainak jelenkori aggasztó aktualitásáról.
A városi rendezvényt követően mintegy háromszázötven főből álló menet indult a városi zsidó temetőbe a nyíregyházi utcákon. A tömegben több, „A Holokauszt az emberiség szégyene” feliratú tábla volt látható.
A zsidó temetőben tartott gyászistentiszteleten Frölich Róbert főrabbi tartott gyászbeszédet emlékeztetve a résztevőket arra, hogy a zsidó hit szerint két Jeruzsálem van, a mennyei és a földi.
A mennyeiben minden megtalálható, még az is, ami egyelőre a földiből hiányzik. Így van ott Szentély és a Tóra által előírt hétágú menóra is, melynek lángjai emlékeztetnek a mártírhalált szenvedettekre.
A temetői rendezvényen a Magyarországi zsidó Hitközségek részéről Feldmájer Péter elnök, Nyíregyháza Megyei Jogú Város önkormányzatát pedig Csabai Lászlóné polgármester képviselte.
Az eseményről készült képgalériát ide kattintva tudja megtekinteni
| Lengyel Károly önkormányzati képviselő Holokauszt emléknapi beszéde
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékezők! Mivel kell szembenézni? Hát azzal, hogy zsidó honfitársainkat gyakorlatilag nem a gonosz német csapatok hajtották el Auschwitzba, hanem buzgó magyar csendőrök szedték össze őket nagyon hamar, embertelen és könyörtelen módon. Ezzel a halálos gépezettel szemben a magyar lakosság jelentős – nagyobbik – része nem hogy nem tiltakozott, hanem egyenesen örömmel támogatta, volt, aki vagyonszerzés céljából, és volt, aki egyszerűen csak gyűlöletből, a gonoszság ideológiájától hajtva. Nem beszélünk erről, családokban ez nem téma. Igen, volt, akkor is, aki a menetet nézve sírt. És volt több, aki tapsolt, és volt sok közönyös, mint akár az itt elmenő járókelők is. És majdnem mindnyájunk családjában, nagyszüleink, rokonaink közt higgyék el, van mindegyikükből. Eközben Dániában a németeknek két nap után vissza kellett vonniuk a sárga csillag viselésére kötelező rendeletet, mert először a dán király tette fel, mondván, hogy itt minden dán ugyanolyan, mint a másik, és őt követte egész Dánia. Dániában a náciknak átadott zsidók száma nulla volt, mert kicsempészték őket Svédországba. Ezzel kell szembenézni. És ezért kell bocsánatot kérni, és örüljünk, hogy egyáltalán van kitől. Persze tudom, most húzogatják a szájukat néhányan, és azt mondják: minek annyiszor bocsánatot kérni, hát állandóan bűntudatunk legyen? Bocsánatot elég lenne kérni talán egyszer is. De azt csak a szembenézés döbbenetével lehet megtenni, mert annak a bocsánatkérésnek őszintének kell lennie. Hadd olvassak fel ezért itt egy részletet egy túlélő nyírbátori nénivel általam készített interjúból, egy töredéket: „Apámnak volt egy öccse, akinek volt két szerencsétlen angolkóros kislánya. Volt még egy nagyfiú, egy 16 éves, meg egy 12 éves kisfiú is. És azok kivételezettek voltak, mert apám öccse még ’42-ben a Don kanyarnál hősi halált halt. Úgyhogy ezeknek nem kellett volna elmenni. Kikísértek bennünket az utcára – mert oda kellett kimenni -, és az a két szerencsétlen kislány is kijött, akik angolkórosak voltak, és ahogy elköszöntünk, nagyon sírtak. A csendőr odament, beléjük rúgott, azt mondta: Pont ezeket a szerencsétleneket hagyják itt, ezek szaporodjanak, nem elég bajunk van velük! Azt mondta apámnak a sógornője a nagyfiának: Bandi, eredj be, tegyél minden gyereknek egy kis váltóruhát, meg a kenyeret csomagold be, gyere, üljünk fel a szekérre és menjünk. Milyen életünk lesz itt nekünk, ha már így rugdossák ezt a két szerencsétlent. És eljöttek velünk, nem maradtak otthon. Egy sem jött közülük haza. Egyetlen egy sem…” Ezek után nekünk nem marad más hátra, mint hogy alázatos szívvel Önök elé álljunk és kérjük Önöket, hogy bocsássanak meg nekünk. Bocsássák meg, hogy akár fegyverrel is nem álltunk ellen annak a hatalomnak, ami Önöket, honfitársainkat a halálba küldte. Bocsássák meg, hogy ezek után az események után ma még mindig félnivalójuk van ebben az országban. Bocsássanak meg, kérem! Miközben ma Szegeden tanácskozik a magyar szélsőjobboldal, és új időket emleget, addig Nyíregyházán és az országban sok demokrata polgártársammal együtt azt mondom, hogy ez a generáció elhatározta, nem nézzük tétlenül a régi idők, a történelem szörnyeinek újraéledését. Magyarország és Nyíregyháza békeszerető többsége nevében mondhatom, hogy nem fogjuk tűrni utcáinkon gárdák, halálbrigádok masírozását és honfitársaink megfélemlítésére vagy megsemmisítésére irányuló terveik megvalósulását. Kérem, mondják velem együtt: Nem, soha többé, nem, soha többé, nem, soha többé! Köszönöm, hogy meghallgattak. |
