Az Emánuel-fa az élők erejére is emlékeztet
Mazsihisz
A második világháború idején elhurcolt magyar zsidókra emlékeztek vasárnap délelőtt a budapesti zsinagóga melletti Emánuel Emlékparkban, alábbiakban Zoltai Gusztáv a Mazsihisz-BZSH ügyvezetőjének, az Emánuel Alapítvány elnökének emlékező beszédét közöljük.
Tisztelt Emlékezők! Hölgyeim és Uraim!
Lassan fél emberöltőnyi idővel ezelőtt, 1988. július 30-án, ezen a szent helyen, Theodor Herzl szülőházánál, a Dohány utcai zsinagóga kertjében, amikor sok 1944-45-ben megölt hittestvérünk süppedő sírhantja mellett emlékművet avattunk. Ekkor készült el az a emlékmű, amely előtt azóta is százak és százak tisztelegnek naponta a világ minden zugából, hirdetve a zsidó nép örökkévalóságát.
Ezt a jelképesnél is jelképesebb alkotást az Emanuel Alapítvány ajándékozta a hatszázezer elpusztított magyarországi zsidó mártír tiszteletére. Az alapító okiratot Edgar M. Bronfman amerikai zsidó politikus, Tony Curtis magyar származású világhírű színművész, Elie Wiesel Nobel-díjas író és Varga Imre szobrászművész, e mű alkotója írta alá.
– Utódaink! – tanúsították. – Ez az emlékmű, mély és örök gyászunk kifejezése. Hogy emlékezzünk a halálmenetekbe kergetett, a munkaszolgálatra és a koncentrációs táborokba hurcolt elődeinkre, akiket gyilkosaik csak azért pusztítottak el, mert Izrael népéből voltak valók.
Az Emánuel Alapítvány kurátorai azt gondolták: ez a kivételes fa, a maga csillogó fémlevelei az elhunytak nevével, a múltról szól. Mi már tudjuk: a helyzet rosszabb. Ez a szobor a jelen kifejezője, és kicsit talán a jövőé. Világunkban ugyanis mostanában elfeledett, elholt árnyak éledtek újjá. Nyilas zászlóktól színes az utca, Szálasi reinkarnálódott rohamosztagosai nyújtogatják a mereven karjukat a Turul szobor alatt, s már odabent a Parlament falai között idéznek nácikáros gondolatokat a fals hangú nosztalgiázó kórustagok.
Emlékező Barátaim!
A járvány itt van. De az Emánuel-fa mégsem csak a halottakra emlékeztet. Hanem az élők erejére is! A győzelemre, a tudás és a progresszió diadalára. Mert azért jó tudni, hogy az ágálók játszótéri örömszünete egyszer véget ér. Ugyanis ez a pesti Emlékhely – akár akarjuk, akár nem – fölidézi bennünk a kurszki csatát, az amerikai atomlaboratóriumot, a féltucat gigantikus magyar marslakó tudóssal, a gyógyszerkutató Salk és mások intézeteit, ahol számos szörnyű járvány kórokozóját állították meg, és akkor még nem is szóltunk a művészi, az irodalmi, a képzőművészeti műhelyekről, amelyek széppé, élhetővé, vonzóvá tették, teszik ezt a világot.
És nagyon kérem és éppen itt, pontosan e helyen, a Jud Süss-film bemutatására készülő nácikat, a szobor rongálókat és Kecskeméti Ármin márványtáblájának galád összetörőit, hogy jusson eszükbe még valami: Európában élnek, ahol a népek hisznek az emberi szabad gondolkodásban, és abban, hogy egy kór, egy járvány igenis legyőzhető! És ha az okos, higgadt taktika olykor engedi is ideig-órákig a csinnadrattát, eljön a stratégia önvédelmi, felismert, világos pillanata. Amikor a szellemet, még a rossz szellemet is, visszazárják a palackba.
Barátaim!
Mi, zsidók a könyv népe vagyunk. Évezredek óta pontosan, szöveghűen idézzük a Tórát. És ezt a törvényt az egyistenhívő vallások is átvették és tisztelik. Ezért bizakodóak vagyunk. Hisszük, hogy ha van tanulsága a holokausztnak. És az nem lehet más, mint az emlékezés, amely megújította számunkra, és mindenki számára az istenhitet. A reményt, hogy a járvány elmúlik!
Van ezen a művészi fán egy levél. A Bergen-Belsenben elpusztított Kohn Ignácné neve. Csak az övé. A csendőré, a főjegyzőé, a vasutasoké, a parlamenti képviselőké, akik megszavazták a zsidótörvényeket, sőt a lakása kirablói nem szerepelnek itt. Mint ahogyan a német tisztek és katonák neve sem. De csak jelezni kívánom: az utókor kizárólag az áldozatokhoz figyelmes. A gyilkosoknak, besúgóknak nincs nevük. Azokat összességükben illik megnevezni. De azért az Isten pontosan tudja: kik ők? Vagy kik azok, akik gyilkos hajlandósággal élnek a világban. Egy ősrégi ima ki is mondja: ne legyen reményük
Varga Imre csodálatos, szimbolikus „menorát” alkotott. Tisztelegjünk hát a művész előtt is, aki megfogalmazta, így fogalmazta meg a legszebb emberi kötelességet: az emlékezést. Hogy elmesélhessük fiainknak: mi volt velünk a világban, és mi a kötelességünk?
Hogy sohase feledjük, mi történt, és tegyünk meg mindent azért, hogy ami rosszul volt, az ne történjék meg még egyszer.
Köszönöm a figyelmüket!
