Történetek a budapesti gettóból
Bőhm Ágnes / Forrás: Népszabadság
A nemzetközi holokauszt-emléknapon, január 27-én, ma délután három órától tárlatvezetéssel, gyertyafényes táncelőadással várják az érdeklődőket és a megemlékezőket a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban.
„A fasizmus idején itt volt a budapesti gettó egyik kapuja. A felszabadító szovjet hadsereg 1945. január 18-án lerombolta a gettó falait”. Ez áll a Dohány utcai templom Wesselényi utcai oldalán lévő emléktáblán.
Hatvannégy éve már… Szerkesztőm, emlékszem, annak idején azt kérte, járjam végig az egykori pesti nagy gettó utcáit egy túlélővel. Nehéz volt szóra bírni, de hallgatni sem könnyű a történeteket. „A Kazinczy utcai fürdőbe zsúfolták be a hullákat. 1944 végén, szökött munkaszolgálatosként ott rejtőztem el. Január 18-án, amikor a kutya hidegben vacogva kiléptem az utcára, a következő ház kapualjában egy orosz katona ült és intett nekem. A hosszú téli kabátomra mutatott, vegyem le rögtön és adjam át neki. Nem messze két orosz tiszt jiddisül diskurált, s bepanaszoltam nekik a katonát. Széttárt karokkal intettek, menjek tovább. Visszamentem a fürdőbe, az egyik holttestről lehúztam egy kabátot és folytattam utamat”, mesélte saját történetét a később Amerikába kivándorolt André.
A budapesti zsidókat – állítják a történészek – a Vörös Hadsereg mentette meg. A két budapesti gettó megmenekülésében ugyanakkor a semleges országok diplomatáinak is szerepük volt. Randolph. L. Braham, a magyarországi holokauszt történetét földolgozó legelső és az eddigi legátfogóbb mű írója, ezenfelül még egy igen fontos, de alig ismert momentumra is felhívta a figyelmet, amely – állítása szerint – végeredményben megmentette a budapesti zsidók életét. „A budapesti zsidók számára létesítendő egy vagy több gettóra vonatkozó konkrét terveket röviddel a magyar főváros nagyarányú és módszeres bombázásának kezdete, 1944. április 2. után dolgozták ki. Az SS és a magyar hatóságok által kidolgozott egyik legkorábbi terv, a varsóihoz hasonló nagy gettó létesítését irányozta elő, azaz egy nagy összefüggő gettóét, amely kiterjedt volna a Rákóczi út és a Podmaniczky utca közötti területre, ahol nagyszámú zsidó lakott. (…) A Zsidó Tanácsot 1944. április elején utasították, hogy az ekkortájt kilakoltatott zsidók költözzenek át az említett körzetbe. Noha a Szálasi-rezsim az év (1944) vége felé csakugyan létrehozott a tervben vázolthoz hasonló gettót, a javaslatot (a magyar hatóságok) áprilisban még elutasították… A magyar vezetők attól tartottak, hogy ha a zsidókat elkülönítik, a szövetségesek kizárólag a keresztények lakta területekre összpontosítják bombázásaikat.” (Braham: A népirtás politikája, A holokauszt Magyarországon, 1997-es kiadás.)
Ezért a budapesti zsidókat 1944 júniusában több ezer, úgynevezett csillagos házba tömörítették. „Hogy a csillagos házakat könnyen fel lehessen ismerni, az 1944. június 16-án közzétett rendelet megszabta, hogy különleges jelvényt kell elhelyezni az épületek minden kapuján. A jelvény egy 30 centiméter átmérőjű, kanárisárga Dávid-csillag volt. A rendelet kikötötte, hogy az átköltözést 1944. június 21-ig be kell fejezni, ezt később meghosszabbították három nappal. E határidő után zsidó tulajdonos, bérlő, vendég vagy albérlő nem lakhatott másutt, mint csillagos házban. A csak zsidó házakból kiköltöztetett keresztények lakóterületét foglalják el, valamint a már zsidók által lakott házak lakásainak fölös szobáit. A rendelet szerint egy zsidó családnak egy lakószobára volt joga…”, írta Braham.
Eredetileg a hatóságok Budapesten 2600 házat minősítettek csillagos háznak. Végül úgy 2200-2500 között volt a csak zsidó házak száma, főleg az V., VI., VII. kerületben. Mivel az akkor összesen 14 budapesti kerületben csaknem tízezer házban laktak zsidók, így több mint 7000 házból kellett őket kiköltöztetni. Ez körülbelül 28 ezer lakás kiürítését jelentette, és csaknem 200 ezer embert érintett.
A magyar belügyi és a budapesti városi hatóságoknak tehát a budapesti zsidókat csak 1944 júniusában sikerült szétszórva tömöríteni, amivel tehát el akarták kerülni, hogy a szövetségesek elsősorban a nem zsidók által lakott városrészeket bombázzák. Ezzel az elsősorban Braham által képviselt véleménnyel ma csak részben értenek egyet azok a történészek, köztük Tim Cole brit és Kádár Gábor magyar történész, akik szerint a szövetségesek bombázásától való félelem csak kisebb szerepet játszott a központi gettó felállításának kezdeti elutasításában. Kádár Gábor szerint a zsidók koncentrálása Budapesten is elsősorban logisztikai, közigazgatási feladat volt. Vagyis a hatóságok főleg azt tartották szem előtt, hogy miként lehet az átköltöztetést minél gördülékenyebben, a keresztény lakosság minél kisebb bolygatásával lebonyolítani.
A Zsidó Tanács akkori elnöke, Stern Samu ugyanakkor a tanács szerepét felnagyítva írta emlékiratában, hogy „a tanács terjesztette el a rémhírt, hogy ha felállítják, a gettót nem fogják bombázni az angolszász gépek. Viszont minden egyéb városrészt annál kíméletlenebbül fogják pusztítani. Ez a légből kapott és valószínűtlen hír tökéletesen hatott, mivel a fővárosi légvédelmi parancsnok is tiltakozott az ellen, hogy a zsidókat egy tömbbe tömörítsék. Végül Endre László belügyi államtitkár kénytelen volt ejteni a központi budapesti gettó gondolatát.” Legalábbis 1944 novemberéig. Szálasi október 15-i hatalomátvétele után a budapesti helyzet is megváltozott. 1944 novemberében döntöttek az akkori V. kerületben a Duna-parti nemzetközi gettó felállításáról, valamint a VII. kerületben a központi gettó létesítéséről. Szálasi ugyanis betegesen ragaszkodott ahhoz, hogy a semleges országok őt és rezsimjét elismerjék. Ezért engedte meg a zsidók beköltöztetését svéd, svájci, vatikáni, spanyol és portugál védelem alatt álló házakba. 1944. november 22-én – egy német követségi jegyzék és a magyar honvédség 42. ügyosztályának jelentése szerint – a nemzetközi gettóban 15 516 védett zsidó volt: 12 190 svájci, 1908 svéd, 1269 vatikáni és 149, el nem ismert védőútlevéllel rendelkező személy. A nemzetközi gettóban az 55 kijelölt házból 32 volt svájciaké és 13 svédeké. (Forrás: Lajos Attila: Raoul Wallenberg – Mítosz és valóság, 2007.)
Ez a relatív védettség azonban az elszaporodó nyilasrazziák miatt sem volt tartható. Így számos védett házból több ezer zsidót a központi nagy gettóba telepítettek át, ahol a szintén gyakori nyilasrazziák és gyilkolások ellenére 1945 januárjában úgy 64 ezer zsidó lakott. (A központi gettó lakóinak 1945. január 15-re állítólag kitervelt „teljes és végső” elpusztítását végül meghiúsították.) 1945 januárjában Budapesten – becsült adatok szerint – 100-150 ezer közt volt a zsidó túlélők száma. A nemzetközi gettó 1945. január 16-ra teljesen az oroszok kezén volt, és január 17-18-ra a központi gettó is felszabadult.
„A Pozsonyi úton lévő svéd védett házat a nyilasok egy decemberi hajnalon körülvették és ordítva kiparancsoltak minket az utcára. Mint a birkákat, úgy hajtottak, és amikor menetünk a Vígszínház felé vette útját, fellélegeztünk, hogy nem a Duna-partra visznek minket. Amikor a nagy gettó kapuját átléptük, mindenki mehetett, amerre látott. A Wesselényi utca 13.-ban a pincébe mentünk, ahol több százan bezsúfolva várták, mikor lesz vége már. 1945. január 18-án, amikor egy orosz katona lejött a pince lépcsőjén, tudtam, hogy túléltem…”, írta le emlékeit egy túlélő, hozzáfűzve: „A sárga csillagot sem mindenki tépte le azonnal. A pincéből az utcára kijőve Klein Zoltán és felesége, Malvin is féltek, hogy a nácik és a nyilasok még visszatérhetnek…”
