Kopácsi Sándor kapcsolata Izraellel

1967 Júniusában, amikor a Nasszer féle Akabai válság kitörése után megindult az izraeli háború, Nasszer nagyhangú kijelentése alapján; hogy a tengerbe szorít minden zsidót, már eleve hatalmas viták indultak meg (Magyarországon). Mindenki erről beszélt az utcán, villamoson, a legkülönbözőbb előjellel.

A háború megindulásakor, – amikor a villámgyőzelmek néhány napon belül bekövetkeztek, már a második napon nyilvánvalóvá vált, hogy Izrael legyőzi az ellene fordult arab hadseregeket,- már jóformán az emberek 90%-nak a szimpátiája Izrael oldalán volt. Bár a hivatalos propaganda, – különösen a szovjet, – egyoldalúan az arab oldalt támogatta, de mindenki tudta, hogy az agressziót az arabok és Nasszer követte el és Izrael önvédelemből, a halálos veszedelemből igyekezett kiszabadulni. Azon kívül, eddig a zsidókról az volt elterjedve, hogy kereskedők, puhány emberek, és amikor azok most ilyen keményen és katonai fellépéssel, szinte a német katonai gépezethez hasonlóan vették át a villámháború taktikáját, csodálattal szemlélték az emberek, még azok is, akik nem egészen értették, hogy pontosan miről is van szó.

Ezt tapasztaltam például Solymáron, ahol a Svábok közismerten antiszemiták voltak. Én akkoriban, mint beosztott kistisztviselő a Solymári műanyagipari vállaltnál dolgoztam, ami akkoriban legalább ezer embert foglalkoztatott három műszakban. Ezekben a napokban szinte nem volt olyan ember az üzemben, aki ne Izrael győzelméért szurkolt volna. Például amikor benyitottam egy műhelybe, ahol éppen tízóraira összecsődült emberek ültek a padokon, az egyik sváb művezető tartott előadást a „sin bétről” azaz az Izraeli titkosszolgálatról.

„Ez a titkos szolgálat olyan jól működött és olyan jó felderítése volt, hogy a levegőben levő egyiptomi pilótákat név szerint szólították és bemondták, hogy hány gyereke van, és hogy kapatultáljon a gépből, mert a repülőteret lebombázták, és Őt meg akarják menteni. Mondhatnám Nektek fiuk, hogy a Gestapo az ipari tanuló lehetne ezekhez képest.”

Persze a háború kitörésének a másod vagy harmadnapján már többen is felkerestek és a véleményemről érdeklődtek. Tisztában voltam azzal, hogy ezek közül, bár valóban voltak olyanok is, akik csak a véleményemet akarták hallani erről a jelentős eseményről, de olyan is, aki az államvédelmisek számára vinné az információt, amit aztán a dossziémba el lehet majd helyezni. Mert persze az határozta meg mindig, hogy kit hogyan ítélnek meg, hogy milyen állást foglal el egy olyan kérdésben, amire a szovjetunió, no meg a magyar kormány is úgy reagált, hogy megszakította diplomáciai kapcsolatát Izraellel.

Bár az utóbbi években igen visszahúzódtam, különösen röviddel a szabadulásom után történt besúgás után, (amikor is egy rám állított „kolléga” miatt behívattak egy „barátságos beszélgetésre” a FÖ utcába), de most úgy döntöttem, hogy ez egy olyan jellegű kérdés volt, amikor az ember az önmagára kényszerített öncenzúrát muszáj feloldania, mert az gombócként az ember torkában már fuldoklásra kényszeriti. Szóval azt mondtam magamnak, hogy a káderlapom nekem már ennél rosszabb nem lehet, és jobb, ha nyilvánosan is kijelentem álláspontomat, mert előbb-utóbb valahol úgyis elszólóm magamat.

Kifejtettem, hogy nézetem szerint Izrael igenis önvédelmi háborút folytat és Izraelnek van igaza, mert már csak akkor nyomta meg a hadigépezetet, miután már Nasszer tankjai is felvonultak a határon. Persze voltak olyanok, akik elítélték Izraelt, mint agresszort, mint például egyik ismerősöm is, aki szintén partizán volt 44-ben. Mondtam neki, ha példának okáért 44-ban négy nyilas pártszolgálatos kísér géppisztollyal ötven zsidót a Duna parton, ismert szándékkal, és esetleg van négy fasza gyerek a zsidók közül, akik azt gondolják, hogy úgyis elpusztulunk néhány perc múlva, nekiugranak a nyilasoknak, és kicsavarják a géppisztolyt a kezükből és belelövik a nyilasokat a Dunába, akkor ki az agresszor? A kisnyilasok, vagy a négy tökös zsidó srác?

Az ismerős persze azt mondta, hogy nem lehet így feltenni a kérdést, rosszul közelítem meg a dolgokat. Mondtam, én így teszem fel. Ami fasizmus volt 1944-ben, amikor az auschwitzi kemencékbe vitték a zsidókat, az 1967-ben, amikor a tengerbe akarják őket beszorítani, szintén az, és hogy most nem gyáva zsidókkal állnak szemben, hanem olyanokkal, akik az életükért harcolnak, azt csak üdvözölni lehet, hogy ilyen módón változott meg egy kis népnek az önvédelmi reflexe.

Persze igen sok józan gondolkodású is volt a partizán társak között. Az egyik, pl. akit a minisztériumi munkahelyén felkerestek azzal, hogy mint régi munkásmozgalmi ember jó példával járhatna elöl, ha Ö lenne az első felajánló, aki az „áldozatul esett arabok” számára önkéntesen felajánlana egy nagyobb összeget.

„Készséggel,” mondta. „Mi lenne, ha egy havi fizetésemet ajánlanám fel?”

„Óriási” örvendezett a felszólító.

„Viszont szeretnék egy záradékot írni hozzá, hogy mit kívánok ezért.”

„És mi lenne az?”

„Hogy ezt az összeget, én, mint régi partizán, felajánlom Egyiptomba, a Nasszer által kivégzett kommunisták özvegyei és árvái javára. „

Abban a pillanatban a gyűjtés leállt, miután igen sok helyen hasonlóak voltak a reagálások.

De életem egyik legmegrázóbb epizódja 1973-ban történt, három hónappal a Yom Kipurri háború kitörése előtt. A reggeli órákban munkahelyemre utazva felszálltam a 6-os villamosra. A villamoson egy magam korabeli, bőrkabátos, kackiás bajuszú férfi állt egy barátjával, akivel hangos beszélgetésbe kezdtek. A beszélgetésre azonnal felfigyeltem, mert sajátos témát ütöttek meg.

„Hát édes komám, tudod, a gyerek elvégezte a katonai iskolát és itt már teljesített szolgálatot a légierőnél, pilóta és egy különleges, speciális kiképzésen van, Moszkvában, két évre. Nem régen látogattam meg Őt, és rengeteg arab katona és pilóta kiképzése folyik az iskolákban és most jött el az idő, amikor a zsidó kérdést végképpen el fogják intézni. Mert meg kell neked mondanom, komám, hogy a történelem folyamán annak idején Titusz óriási hibát követett el Jeruzsálem elfoglalása és a templom lerombolása után, hogy nem az eredeti tervet hajtotta végre, a zsidók fizikai megsemmisítését, hanem a világban való szétszórását. A Hitler sem teljesített a hozzá fűzött reményeket, mert nem csinált teljes tabula rázát, és meg kell mondani, hogy én voltam kint ebben az időben a fronton, és a Wermacht sem úgy teljesítette a feladatát, ahogy kellett volna. Az egyedüli igazi katonák ebben a háborúban az SS-ek voltak.”

Ez a beszélgetés rendkívüli hangerővel zajlott le, és én azt láttam, hogy az egész villamos dermedt csendben hallgatja, senki sem mer egy szót sem szólni. Énrajtam átvillant az, hogy itt nem egyszerűen arról van szó, hogy ez a párt vagy a magyar kormány hivatalos Izrael elleni politikája, hanem kifejezetten büntetőjogilag is üldözendő antiszemita uszításnak vagyok tanúja.

Felvillant előttem a kép, amikor 1944 nyarán utaztam a miskolci villamoson, a német megszállás alatt, amikor a németek fiatal magyar suhancokat toboroztak az SS kötelékébe. Miskolcon is láttam már ilyen fiatalokat, akiknek a civil ruháján már ott volt a piros alapon a két villámszerű S-betű, a német SS-ek jelzése, akik italos állapotban randalíroztak, és zsidóztak, és belekötöttek emberekbe. Ezen a napon találkoztam egy ilyen fiúval a villamoson, és amikor elkezdett hőbörögni, hogy „Zsidóvérben fogok fürdeni”, az egyik megállóban dühömben megfogtam és a villamosról lerúgtam. Tettem ezt akkor, amikor az életem veszélyben forgott, mert illegalitásban voltam, de megtehettem, mert a zsebemben fegyver volt. 1944-ben meg mertem engedni magamnak azt a luxust, hogy egy fasisztát, egy szélsőséges antiszemitát lerúgjak a villamosról. Most viszont azt éreztem, hogy a szocializmusban, ahol büntetőjogilag elitélendő és erre vonatkozó törvények is vannak, én, Kopácsi Sándor nem tehetem azt, hogy beleszóljak, mert én, Kopácsi Sándor, ha bevisznek, mint ellenforradalmár, én húzom a rövidebbet. Mert én, mint jogfosztott állampolgár, bármit csinálok, abból csak nekem lesz károm.

Fizikai rosszullét környékezett, amikor leszálltam a villamosról, és miután hazamentem, szinte zokogva meséltem el az esetet a feleségemnek. És ekkor mondtam azt a felségemnek, hogy ebből az országból el kell mennünk. Érdekes módón nem akkor telt be a pohár, amikor engem bántottak, vagy mellőztek, nem adták meg azt, ami nekem jár. Gondoltam, hogy ezzel még valahogy el lehet vegetálni, de ez az incidens rávilágított arra, hogy én itt egy ötöd rendű állampolgár sem vagyok, akit meg lehet verni akármikor, mindenképpen őneki van vége, és ö húzza a rövidebbet.

Ez volt az, amire azt mondtam a feleségemnek, hogy talán ez a magyar sors, talán szörnyű, de így igaz, a Himnusz szavaival: „Szertenézett, s nem lelé honját a hazában.”

Kapcsolódó cikkek

Categories: