Cselekedj velem szeretetet és hűséget – Jó Szombatot, Shabat Shalom!
A Mazsihisz honlapjának hír és információszolgáltatása most megszakad a szombat ünnepének tiszteletére! A péntek esti gyertyagyújtás időpontja Budapesten: 15:39 óra, az ünnep kimenetele: 16:50 óra.
Szombat ünnepén a zsidó népnek vallási törvényei értelmében nem szabad munkát végeznie, beleértve ennek a honlapnak a frissítését is. A frissítések szombat estétől folytatódnak, pár órával az ünnep kimenetele, 16:50 óra után.
A Tórából ezen a héten az „Vájchi” (Mózes 1. 7:28-50:26.) hetiszakaszt olvassuk fel zsinagógáinkban.
Ma van az évfordulója a Tóra görög fordítása, a Septuaginta elkészülésének. A Talmud (Megilla 9a-b) szerint „történt Ptolemaiosz királlyal, hogy összegyűjtött hetvenkét bölcset és hetvenkét szobában elhelyezte őket. Nem fedte fel nekik, hogy miért gyűjtötte össze őket, bement mindhez és elmondta nekik: írjátok meg nekem Mózes mesteretek Tóráját görögül! Isten mindegyikük szívébe tanácsot helyezett, és egymástól függetlenül közös döntésre jutottak”.
A fordítás során speciális szempontok is előkerültek: „És megírták neki: „Isten teremtette kezdetben” (1Mózes 1:1), amit úgy fordítunk: „kezdetben teremtette Isten”. A szórenden azért változtattak, nehogy úgy tűnjön, hogy a B’résit (szó szerint: kezdetben) nevű égi hatalom teremtette Istent. „Készítek embert képmásra, hasonlóságra”, (1Mózes 1:26) valójában: „készítsünk képmásunkra, hasonlatosságunkra”.
Itt azért kellett bölcseinknek ügyelni, mert a többes szám használata több istenség létezését sugallhatja az avatatlan olvasónak. Voltak „praktikus” szempontok is: a tisztátalan állatok között foglal helyet a nyúl (3Mózes 11), azonban ezt így nem írták meg az uralkodónak, hanem úgy fordították: „a rövidlábú teremtmény” és nem írták neki, hogy „nyúl”, mert Ptolemaiosz feleségét „Nyúl”-nak hívták. És megváltoztatták a nevét, nehogy azt mondja: gúnyt űznek velem a zsidók, és ezért teszik a feleségem nevét a nem tiszta állatok közé”.
Ma a gemátriai magyarázatok kedvelőinek szól elsősorban a kommentár. „És élt Jákob Egyiptomban tizenhét esztendőt…” (47:28). A mondat első szavának ( – és élt) számértéke 34. Ez a szám megegyezik azon évek számával, melyek során Jákob boldogságban élt. Hosszú életéről ő maga mondta a következőket: „…kevesek és szomorúak voltak életemnek napjai…” (47:9).
Kivételt jelentettek a legkedvesebb fiával, Józseffel együtt töltött időszakok. Mivel Józsefet tizenhét esztendős korában adták el testvérei, ezért Jákob életének mindössze első és utolsó tizenhét esztendejét tudták egymás közelségében eltölteni. A beteg Jákobot meglátogatta József, „és megerősödött Izrael és felült az ágyon…” (48:2).
A Vilnai Gáon rámutat, hogy jól látható kapcsolat van Jákob megerősödése és József látogatása között. A Talmud (Nedárim 39b) szerint: „aki meglátogatja a beteget, az levesz hatvanad részt annak betegségéből”. Ehhez még hozzáfűzi bizonyíték gyanánt Rabbi Elijáhu: „Az „ágyon” kifejezés számértéke 59. Amikor a Tóra egy mondattal előbb Jákob betegségéről írt, azt láttuk: „Íme, atyád beteg…” (48:1). Az „íme” szó számértéke 60, vagyis fia látogatása után „tényleg” hatvanad résszel lett jobban Jákob.
Fontos eseménye volt a hétnek a mai böjtnap, amely egyike a Szentély pusztulására emlékeztető négy böjtnek. A hurbán óta megkülönböztetett szerepe van az emlékezés különböző formáinak, imáink, könyveink, szokásaink által őriztük a Mikdás eszméjét.
A hetiszakaszból egy olyan verset idézek, melynek kommentárjaiból képet kaphatunk a diaszpóra zsidóságát hosszú évszázadok során megóvó rabbinikus felfogásból. „Gyülekezzetek és halljátok Jákob fiai, hallgassatok Izraelre”(49:2).
Ráv Hirsch mondja ennek kapcsán: „a halálára készülődő ősatya e két szavában: „gyülekezettek, halljátok” benne foglaltatik népünk történelme egészen az idők végezetéig”. Ti, Jákob gyermekei szerény létszámban éltek a népek között, ezért fizikai és szellemi értelemben egyaránt meghatározza sorsotokat, hogy képesek vagytok-e összegyűlni. Erőtöket, túlélésetek feltételét az egység nyújtja számotokra, annak híján nincs mód a zsidóság megmentésére. Ez nem jelenti azt, hogy szellemi gettóban kell töltenetek életeteket, de tudnotok kell, ha elszakadtok a közösségtől, akkor teljesen asszimilálódni fogtok, és ez csak a zsidóság végérvényes eltűnéséhez vezethet.
A „hallgassatok” kifejezés a tanulást szerepét hangsúlyozza, magában foglalja a szülők, nagyszülők szokásainak megismerését, értelmezését, megtartását, a héber olvasás elsajátítását, a nyelv legalább alapszintű ismeretét, a Tóra rendszeres, folyamatos tanulmányozását, a törvények teljesítését, a hagyományra épülő zsidó kultúrában való jártasság elmélyítését. Ezek nélkül egy darabig még zsidók maradhattok, csak éppen fogalmatok nem lesz arról, hogy ez mit jelent, csupán környezetetek egyes tagjainak „áldásos” tevékenysége emlékeztet majd hovatartozásotokra, abban pedig nincs sok köszönet”.
A halálos ágyán fekvő Jákob így szólt gyerekeihez: „gyűljetek egybe, hadd adom tudtotokra, mi ér benneteket a késő jövőben”(49:1).
Azonban ezt az információt mégsem fedte fel, hanem megáldotta fiait, és beharangozott prófétai látomása nincs említve a későbbiekben. Rási szerint a Sehina távozott el Jákobtól, amikor el akarta mondani az ágya körül lévőknek, hogy mi történik a „késő jövőben”. Az isteni jelenlét hiányában nem tudott prófétálni, a talmudi (Pszáhim 56a) megjegyzés szerint Jákob megijedt, mert eszébe jutott, hogy felmenőihez hasonlóan ő is életet adhatott olyan gyermeknek (Ábrahám – Ismáel, Izsák – Ézsau), aki sok fájdalmat okoz a zsidóságnak a nem is annyira távoli jövőben.
Ezt sugallja Rási azon megjegyzése is, melyet Efráimmal és Menásseval kapcsolatban (48:8.) „meglátta Izrael József fiait és mondta: kik ezek?”) tett: „meg akarta őket áldani (Jákob), de eltávozott tőle a Sechiná, mert a későbbiekben Efráimtól származik Jeroboám és Áháb, Menásetól pedig Jéhu (három róse uralkodó)”.
A rofsici Rabbi Náftáli úgy gondolja, hogy Jákob a jövőbe pillantva meglátta mindazt a fájdalmat, mely a zsidó népet éri, és ez annyira elszomorította, hogy az isteni jelenlét távozott tőle.
A Talmud (Sábát 30b) szerint a szomorúság megakadályozza, hogy az ember prófétálni tudjon, ezért a bánatos szívű Jákob már nem látta világosan a jövőbeli eseményeket. Jákob „kudarca” megtanítja, hogy mit jelent érezni mások fájdalmát, ugyanerről szól a berdicsevi cádikról szóló elbeszélés.
Rabbi Lévi Jichákot egy alkalommal felkereste egy férfi, aki igen rossz fizikai állapotban volt, de nem ez bántotta igazán, hanem a szívét mardosó félelem, miszerint nem lesz helye az eljövendő világban. Végighallgatva a férfit, a cádik behívta néhány tanítványát, hogy tanúk legyenek, elkészített egy dokumentumot, melyben kijelentette, lemond az ő részére fenntartott helyről az eljövendő világban a férfi javára. Tanítványai aláírták az okiratot, a férfi röviddel utána meghalt. A bóherek döbbenten néztek mesterükre, nem értették miért tett így. A rabbi indokolt: „ha egy beteg és szenvedő zsidó számára csendet és nyugalmat tudunk biztosítani, akár csak egy pillanatra is, az többet ér, mint az egész eljövendő világ”.
Egyáltalán nem meglepő, hogy – őseihez hasonlóan – József sem akart idegen földön nyugodni, az ő esetében viszont nehezítő körülmény volt, hogy nem lehetett halála után azonnal teljesíteni a végakaratát, igaz, ezzel maga József is tisztában volt: „Megeskette József Izrael fiait: Isten gondol majd rátok és akkor vigyétek fel innen csontjaimat”. (50:25).
Jövő héten kezdjük el olvasni Smot könyvét, melyből kiderül, hogy a rabság nehéz évszázadai sem homályosították el József emlékét, és a vele kötött esküt: „Mózes elvitte József csontjait magával, mert ő megeskette Izrael fiait: gondolni fog rátok Isten, akkor majd vigyétek fel csontjaim innen magatokkal” (2Mózes 13:19).
Mózesnek nem volt egyszerű a feladata, mert nem tudta senki sem biztosan, hogy hol van József eltemetve. A midrás egyik lehetőségként a Nílust említi, de lehetséges, hogy a királyok temetőjében nyugodott, ezt nem tudhatjuk biztosan, csak annyit, hogy végül Mose rábénu megtalálta. A Talmud szerint (Szota 13): „mindazon években, amikor Izrael a pusztában volt, József ládája (koporsó) és a Sehina ládája (Frigyláda) egymás mellett haladtak. Az arra járók feltették a kérdést: mi ez a két láda? Így válaszoltak: az egyik egy halotté, a másik a Sehiná-é. És mi okból megy a halotté a Sehina ládája mellett? Erre azt mondták: „ez (József) megtartotta, ami ebben (Tóra) van írva”!
József eltemetése végső soron nem más, mint a zsidó emlékezetpolitika, amely három alapon nyugszik: az Ország iránti ragaszkodáson, az ősök végakaratának tiszteletén és azon a felismerésen, hogy a Sehiná és felmenőink csontjai nem csak a pusztai vándorlás során vonultak egymás mellett, hanem azóta is egymás mellett haladnak.
Darvas István rabbi / OR-ZSE
