Hahn István: A hanuka csodája
A zsidó naptár szerint kiszlév 25-től tévét hó 3-ig tartó nyolc napos ünnep. Hanuka ünnepe idén december 7. és december 14. között tart. Az ünnep első lángját december 6-án (vasárnap) az utolsó a nyolcadik lángot december 13-án (vasárnap) este kell meggyújtani.
Ha egészen személytelenül akarjuk megfogalmazni a chanukka jelentőségét, mondjunk el csak ennyit: egy kicsiny nép a maga ősi hagyományaiért, a maga hitének és életformájának szabadságáért harcba száll és győz a belső visszavonás és külső elnyomás aránytalan túlereje ellen. Békés földművelők, jámbor papok, akiknek még fegyverük is alig-alig van és sem tudásuk, sem gyakorlatuk a hadvezetéshez, legyőzik a Nagy Sándor katonai iskolájában felnőtt tábornokokat, a hadviselés művészeit.
Bárhogy magyarázzuk is az eseményeket, bárhogy is igyekszünk azokat a józanész eszközeivel hozzáférhetővé tenni, mégis csak azt kell elmondanunk: csoda, a lélek, a hit, a meggyőződés erejének csodája volt ez a küzdelem és csodája annak a Láthatatlannak, akinek kormányzó akaratát emberi küzdelmeinken, tépelődéseinken, fájdalmainkon át csak oly ritkán adatik meg észrevennünk.
A makkabeus hősök diadalútjában szinte hallani véljük az előttük láthatatlanul ott haladó Isten dübörgő lépteit. Ha a makkabeusok tehát akármilyen eszméért szálltak volna harcba az elnyomás ellen, akkor is csodálatos és bátorító példaadás lenne a győzelmük. De ők nem „akármilyen” hitért harcoltak, hanem azért a hitért, amely legszentebb kincse ma is a felfelé és előre tekintő emberiségnek: az Egyisten hitéért.
És itt ismét arra kell gondolnunk, hogy a legfőbb ellenség talán nem is a külső ellenség: Antiochus Epiphanes volt, hanem a zsidó népen belül a gyöngéknek, a hitükben megtántorultaknak, az alkalmazkodóknak, a „korszerű”-eknek ijesztően nagy tömege.
Antiochus Epiphanes elnyomása talán elmúlt volna a makkabeusok felkelése nélkül is, aminthogy végül is önmagában omlik össze minden zsarnoki gőg, – de ha a hellénisták győztek volna, ha a Jeruzsálembe zarándoklókat a szent városban ugyanúgy bálványképek, hierodulák, pogány szertartások fogadták volna, mint bármely másik szír város helyi istenének szentélyében, akkor ez belsőleg vetett volna véget a zsidó vallásnak, de a zsidó vallással együtt az egyistenhitnek is. Akkor nemcsak mi, késő unokák, nem hirdetnők most templomaikban az Egyisten hitvallomását, de nem születhetett volna meg a kereszténység és az iszlám sem.
Mélységes történeti igazságszolgáltatás rejlik ezért a katolikus egyháznak amögött az állásfoglalása mögött, hogy szentjeinek sorába iktatta a makkabeus vértanúkat, Hannát és hét gyermekét, évről évre felújítván emlékezetüket, és hogy a makkabeusok könyveit a maga szent könyveinek sorába is iktatta. Valóban „szent”-jei a makkabeusok mindenfajta vérségi, népi és hitbeli kapcsolaton túl a magasabbrendű emberiségnek, az Istent-hívő, ideálokért lelkesedni tudó, eszményekért küzdő, a szellemi értékekért áldozni akaró emberek közösségének.
És végül még egy fontos tanítást tartogat számunkra ez a történet. Mintha mindaz, amit most elmondtunk, az ősi, szentírásunkban gyökerező zsidó történeti világképet igazolná. Itt, ezen a ponton találkozhatik csodálatos szintézisben modern kutatás és ősi hit, a kritikai történész józansága és a vallásos hívő rajongó csodavárása.
A makkabeus szenvedések és küzdelmek értelmezésében elfogadhatjuk ez események legelső krónikásainak magyarázatát: szenvedés és megszabadulás, gyász és megváltás nem kívülről, hanem belülről születik, belülről éri a közösséget. Amiképpen nem volt véletlen a görög elnyomás, mert hiszen zsidó emberek hűtlensége, a zsidó társadalom gyöngesége adott módot és ürügyet az üldözésre, azonképpen szükségszerű volt a megváltás is abban a pillanatban, amikor a makkabeus hősök nyomában szent harcára indult az új életre ébredt zsidó nép.
Mintha történetünknek ez az epizódja is a prófétai tanítást akarná igazolni: „Egy pillanatra, ha el is hagytalak, nagy irgalmamban magamhoz ölellek ismét. Haragom túláradásában, ha el is rejtém orcámat előled, szempillantásig tart csak felgerjedésem, de végtelen irántad való szerető irgalmam: így szól megváltód: az Úr!”
