Életem adnám, ha hallanám: élsz
Boda András – Gergely Márton / NOL
Hetvenegy év után sem hagyta nyugodni az Izraelben élő Joszefet a tudat, hogy családjából valaki túlélhette a vészkorszakot. Közben Budapesten is kereste egy család, mi lett elhurcolt felmenőik sorsa. Évtizedek után egy idei újsághirdetés hozta össze, ami összetartozik.
csak__d_v__szkorszak.jpg
Joszef a nővére életét bemutató albumot nézi
Forrás: családi archívum
Lehet, hogy él a mama öccse! – Esősi Béla szeptember elején közölte ezt döbbenten feleségével és két felnőtt lányukkal. Aztán perceken át egyikük sem tudott szólni.
Ezzel ugyanis nem kevesebbet feltételezett a hatvanhárom éves ügyvéd, mint hogy mégsem veszett oda édesanyja családjának minden tagja Auschwitzban. Egy testvére túlélte a halálgyárat, és most, 71 év múltán rájuk talált.
Hosszan töpreng Esősi Béla, honnan is kezdje szinte hihetetlen történetüket, aztán úgy dönt, legyen a kiindulási pont 1923, az akkori Csehszlovákia. Akkor született édesanyja, Smilovics Jolán egy kárpátaljai faluban élő zsidó család legidősebb gyermekeként.
Huszt közelében cseperedett fel, a család itt élte meg a magyar honvédség bevonulását és Kárpátalja visszacsatolását 1939 márciusában. A szülők az erősödő és erőszakos formát öltő antiszemitizmus miatt úgy döntöttek, Makóra küldik a lányt és legnagyobb öccsét, Joszefet. Jolán Makón nevelőnőként dolgozott, öccse pedig rabbiképzőbe járt. Jolán ezt követően Pestre költözött, Joszef viszont vesztére visszatért szülőfalujába, ahonnan minden családtagjával együtt az auschwitzi haláltáborba deportálták. Jolán ekkor, 1944 márciusában hallott utoljára szüleiről és testvéreiről.
Jolán hallgatása
Jolán túlélte a holokausztot, a világháborút, kikeresztelkedett, megházasodott, majd megszületett egyetlen gyermeke, Esősi Béla. Egész életében gyermekekkel foglalkozott, évtizedeken át, nyugdíjazásáig volt az István kórházban csecsemőgondozó. 2009-ben, 86 éves korában hunyt el – megválaszolatlan kérdések sokaságát hagyva maga után. Esősi Béla szerint ugyanis édesanyja szinte semmit nem árult el a múltjáról.
– Mindig csak azt mondogatta, hogy a családját elpusztították, s hagyni kell már a múltat
– meséli a férfi. Pedig a családban sokan, sokszor nyüstölték az idősödő asszonyt, hogy meséljen szülőfalujáról, szüleiről, családjáról, de szinte semmit sem árult el. Esősi Béla a beszélgetések kudarcai után saját kezébe vette az irányítást. A hetvenes években a Vöröskereszten keresztül próbálta megtudni, mi történt anyukája családjával, de nem járt sikerrel.
A nyolcvanas években, amikor már autójuk is volt, a férfi kérlelte édesanyját, utazzanak el az idő közben a Szovjetunió területére került szülőfalujába, de még ettől is elzárkózott. Később aztán felesége kérdezgette Jolánt, majd a két unoka is megkörnyékezte a nagymamát, ám válaszokat ők sem tudtak kicsikarni belőle. Még azt sem tudhatták meg: miért őrizte ilyen kérlelhetetlen elszántsággal az 1945 előtt vele és családjával történteket?
– Amikor anyukám meghalt, csupán a keresztlevele került elő, semmi olyan dokumentum, ami közelebb vitt volna minket a múltjához – idézi fel Esősi Béla, s megjegyzi: ekkor már letettem arról, hogy bármit is megtudhatok felmenőimről, sorsukról.
„Elrepülnék hozzád”
Hat év múltán azonban váratlan dolog történt. 2015. szeptember 5-én felkeltette a figyelmét egy, a Népszabadságban megjelent hirdetés, amelynek az volt a címe: „Smilovics Joszef levele elhunytnak vélt testvéréhez.” Esősi Béla, édesanyja lánykori nevét felismerve érdeklődéssel olvasta a különös hirdetést: „Drága testvérem Jolánka! (Judit, Jidesz) Életem vége felé, most tudtam meg, a Glézer család egyik fiától, aki Veled egy osztályban tanult a Cheh iskolában, Hericén (Huszt mellett), hogy túlélted a vészkorszakot. Ő mondta nekem, hogy
látott Téged Budapesten a Hősök terén, egy kislánnyal a gyerekkocsiban, még 1946-ban. Drágám, az életemet adnám azért a percért, amikor meghallanám, hogy Te még ma is élsz.
Elrepülnék Hozzád és talán boldogok lehetnénk a még hátralévő napjainkban. Sok könnyet hullattam, amióta ezt a hírt meghallottam. Kerestelek Európában, háromszor Magyarországon és többször az Új Kelet útján. Sajnos eddig teljesen eredménytelenül. Ezúton kérek mindenkit, aki bármit is tud róla, értesítsen engem telefonon, vagy bármely más úton, számlám terhére. Ez lesz életem legszebb napja. Jolánka 1924-ben született Hericén, Huszt mellett, Kárpátalján. Apja neve Icik Mose Smilovics, Anyja neve Helén.” Aláírás: Smilovics Joszef, Israel.
Esősi Béla egyre izgatottabban olvasta újra és újra a hirdetést. Anyukája születési éve nem volt teljesen pontos, de minden más adat stimmelt. Ekkor mutatta meg az újságot lányainak, Krisztának és Andreának, valamint a feleségének, Zsuzsannának: Lehet, hogy él a mama öccse!
Nem haboztak sokáig: tárcsázták a megadott számot, s egy idős, rosszul halló férfi jelentkezett. Ő a lányához irányította őket, aki épp Lisszabonban volt. Szinte teljesen bizonyossá vált, hogy egy családot alkotnak. Amikor pedig elküldték Jolán egyetlen megmaradt lánykori fényképét Joszefnek, minden kétség szertefoszlott: a fotó láttán a 88 éves öregúr sírva fakadt. Rögtön felismerte a testvérét.
– Édesanyám nem élhette meg, hogy újra lássa egyetlen életben maradt rokonát, de nekem lett egy nagybátyám és egy unokatestvérem – mondja könnyeivel küszködve Esősi Béla. Meghatottsága érthető: neki nem volt testvére, édesapja rég meghalt, apai ágon sem maradt egyetlen rokona sem.
A teljes írás ide kattintva olvasható el
