Fájdalmas-szép emlékezés Szombathelyen
Forrás: Szombathelyi7.hu
Hatalmas sárga Dávid-csillag néz le a mennyezetről, és vetíti fényét a padlóra. A parkettába a kiállítás címét gravírozták, a szemközti falon pedig Schönfeld Gréta életörömöt sugárzó lénye fogad. Körbenézve fekete-fehér tablók, csaknem ezer beszédes, korabeli műtermi és családi fotó, regénybe illő leírásokkal. Az egész nem mindennapi.
Olyan látvány tárul Szombathelyen a” Szemtől szemben” című kiállításra érkezők elé, hogy szinte valóságosan is azok közé a zsidó emberek közé lépünk be, akiknek a tárlat emléket állít. Egy átmenetinek tervezett időszaki kiállításból született a Zrínyi utca 17. szám alatt berendezett állandó tárlat, amely a Szombathelyről elhurcolt zsidóság történetét meséli el. Mindig az első szót a legnehezebb kimondani… a kezdő képanyag rövid idő alatt megduplázódott, és a felejteni nem tudó családok bőröndszám hozták a régi fényképeket, az elfojtott emlékeket. Kelbert Krisztina történész, a kiállítás kurátora mintha minden arcot, lelket és tragédiát ismerne, úgy beszél a remek adottságokkal rendelkező térben, a hitközség sokáig üresen állt, talán épp erre a feladatra váró – igaz, valamikor a gettóbeli embertelen motozásoknak is helyet adó – termében.
De a történet nem 1944-ben kezdődött. Sokkal régebben, s annyi bizonyos, hogy az 1860-as évektől városunkban működött Knebel fényképész-dinasztia három tagjának nagy-nagy szerepe van abban, hogy ma szembenézhetünk az egykori áldozatokkal, de még önmagunkkal is. A kezük alól száz év alatt kikerült fotográfiák üvegnegatívját a műterem megőrizte, és az 1963-as államosítás alkalmával a temérdek kép a múzeumba került. Aki a múlt század elején valamit is adott magára ebben a városban, legalább egyszer elment a Knebel császári és királyi fotós műhelybe, ahol a névvel ellátott megrendelőkönyveket is precízen tárolták, a fennmaradt hagyaték tehát egy kész kordokumentum. A helyi zsidóságé is. Ötévnyi kutatómunka kellett aztán hozzá, hogy a kiállítás kurátora, Kelbert Krisztina ma is ránk ható valósággá tegyen egy hetven évvel ezelőtti világot.
A náci haláltáborokban hatmillióan vesztek oda a második világháborúban. Egy ekkora számmal azonban a mai kor emberének nehéz bármit is kezdeni. Nem véletlenül készült el úgy ez a kiállítás, hogy arcokat, családi ünnepeket, kirándulásokat, gyerekeket lássunk a falakon, életnagyságban, hiszen így még valóságosabb a létük – és a hiányuk. „A két háború között 3200 fős zsidóság élt Szombathelyen, közülük 1945 végén háromszázan tértek haza, tehát alig egytizedük élte túl a vészkorszakot. Ebben a kiállításban az a nagyszerű, hogy ebből a 3200 emberből majdnem ötszáz arcot meg tudunk mutatni” – mondja a történész. A kiállítás szemlélete, kivitelezése rendkívül korszerű, de erre szükség is van. Manapság a muzeológus azt kockáztatja a stílus rossz megválasztásával, hogy a mondanivaló esetleg célba sem ér. A Szemtől szemben tárlatán ez a veszély nem áll fenn, Kassai Ferenc grafikusművésznek köszönhetően a diákok számára is könnyen befogadható és hatásos képi-szöveges világ tárul a látogató elé.
Szemző Magda és az alig harminc évet élt Berger László személyes története az első állomás. Utóbbi sorsa szimbolikus, szinte az egész zsidóság sorsa az övé, hiszen vallása miatt külföldön kényszerült orvosnak tanulni, majd hazatérve mellőzöttség, megaláztatás, s végül deportálás, majd halál várt rá. Továbblépve a zsidóság történetével ismerkedhetünk meg, szombathelyi letelepedésüket, közösségi életüket, intézményeiket mutatják be a leírások és fotók. Néhány jellemző szakma köré csoportosítva az egyes emberek története is kibontakozik, végig a falak mentén és a molinókon: kereskedők, iparosok, ügyvédek, orvosok, földbérlők és művészek életpályáját olvashatjuk, és leshetünk be privát szférájukba is a személyes jellegű fényképek segítségével. S ami nem megszokott az efféle tárlatokon: a női sorsoknak külön, nagyarányú figyelmet szentelt Kelbert Krisztina. „A történetkutatás hajlamos a férfiak nagy tetteire fókuszálni, holott egy közösség története a nőkön keresztül talán még inkább tettenérhető” – vallja a szakember. Kiemeli egy fiatal zsidó nő esetét, aki várandósan került a gettóba, s a bevagonírozás előtti pillanatokban szülte meg második gyermekét, így indulva a halálba.
Látni egy óriási tükörfalat, sőt tükörrendszert, amely előtt arcképek, nevek lógnak, de nem akárhogyan. Ahhoz, hogy mindenkit megnézzünk, küzdeni kell, hajolgatni, és minden perspektívából más válik hangsúlyossá. A tükör egyébként a tablókon is visszatérő szimbólum, s folyton arra késztet, hogy önmagunk szerepén is elgondolkodjunk. Hasonlóképpen lenyűgöző a teljes oldalfalat betöltő, páratlan Farkas Géza-fotó a húszas évekbeli Fő térről, amelyen a nyüzsgő élet, a zsidó üzletsor, a szilvát majszoló kisfiú, de talán még a gyümölcsre szálló muslinca is jól kivehető és böngészhető. A huszonegyedik századi múzeumlátogatók manapság itt szelfiznek, háttérben a képpel, olyan valóságos. És ahogy a Fő tér déli oldalára árnyék vetül, az már jelzi, hogy a gettósítás, az elhurcolás tárgyalása következik a további tablókon. Szobabelsők Hitler-portréval, törvények, helyi rendeletek, röplapok árulkodnak a vészkorszak közeledtéről.
S egy kuriózum: Deutsch Hermin naplóbejegyzése, amelyben a szombathelyi gettóba telepített rokonaiért aggódik, s emiatt még az Istennel is perlekedik. Óriási térkép mutatja az elhurcoltak útvonalát a városon át, lakásaiktól a vagonokig. A lágerbeli életről is sok szó esik, és arról, hogyan lehetett mégis túlélni néhányaknak. „3134 név olvasható a teremben körbefutó táblán. Ezzel minden szombathelyi zsidó emberre emlékezni és emlékeztetni kíván a kiállítás, még akkor is, ha nincs mindegyik mellett fotó és történet” – mondja az elhivatott történész, aki bejelentkező csoportoknak szívesen vállal tárlatvezetést is.
Munkájának egyik elismerése, hogy a Debrecenben megrendezett, holokauszt-emlékezettel foglalkozó (IHRA) nemzetközi konferencián a kormány felkérésére a szombathelyi kiállítás is képviselte hazánkat.
