Áháre mot - Kedosim
Jom kipur: 05.09. 19:29 - 05.10. 20:39

ÖSSZEFOGLALÓ

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit. Proin rutrum, sapien vel interdum faucibus, nunc tortor lacinia urna, id gravida lacus mi non quam. Integer risus lacus, dignissim ut diam quis, gravida rutrum justo:

  • Vestibulum blandit molestie lectus, sed porta erat congue at.
  • Aenean feugiat hendrerit massa eget eleifend.

További magyarázatok, a szakaszhoz kapcsolódó tartalmalnk a teljes szakasz oldalán találhatóak meg.

Harsányi László: Az emlékezés ösvényein

Nehéz megmondani, hogy mikor kezdődött, vagy mikortól gyorsult fel az a folyamat a Holokauszthoz vezető úton, amely a magyar színészet nagyon sok tagjának – mondjuk ki – meggyilkolásával végződött – fogalmazott Harsányi László a Nonprofit Társadalomkutató Egyesület elnöke, az OMIKE Művészakció emlékév programjainak kitalálója és szervezője, a Színház és Filmművészeti Egyetemen megrendezett „vagy nem lenni” – A magyar holokauszt színházi áldozatai című kiállítás megnyitója alkalmából hétfőn.



Az alábbiakban a megnyitón elhangzott szöveget közöljük:

vagynemlenni_12_04.jpgvagynemlenni_12_04.jpg
Roboz Imre (fotó: hdke.hu)

Nehéz megmondani, hogy mikor kezdődött, vagy mikortól gyorsult fel az a folyamat a Holokauszthoz vezető úton, amely a magyar színészet nagyon sok tagjának – mondjuk ki – meggyilkolásával végződött

Kiinduló pontként azt a körülményt választottam, amikor 1938-ban az első zsidótörvény rendelkezései alapján megszerveződik a Színművészeti és Filmművészeti Kamara, amelynek feladatát e törvényben így határozták meg: „a színművészet és a filmművészet körében a nemzeti szellem és a keresztény erkölcs követelményeinek érvényre juttatása és biztosítása”. Ez lefordítva a zsidótörvény maximális végrehajtását igényelte mindezeken a területeken.

Technikailag azt, hogy zsidó (zsidó származású?) színészek előbb csak korlátozott számban, majd egyáltalán ne lehessenek kamarai tagok és így ennek hiányában ne léphessenek színpadra sem. Az 1939. január 1-i működés megindítását és főként a második zsidótörvényt (1939. május 5.) követően a Kamara – Kiss Ferenc vezetésével – ezt a feladatot dicséretes buzgalommal hajtotta végre. Ugyanakkor már 1938 őszén megkezdődött a zsidó színészek elbocsátása, vagy/és a szerződés-kötések megtagadása – ahogy erről Fellegi István akkor volt színigazgató írt1938 őszén.

Egy kis látszólag vidám kitérő: A mindig ironikus színészvilágot idézi fel a Kamarával kapcsolatban Bálint Lajos a Művészbejáró című könyvében: „Mikor a… rosszhírű Színészkamara elnökválasztása volt soron, Csortos Gyula, mindig keserű, de annál kíméletlenebb humorával kijelentette: – A Színészkamara elnökének, mégiscsak színészt kellene megválasztani. De hát én nem vállalom – a kis Rott meg zsidó.”

Ezekre a változásokra, az egyre rosszabbodó körülményekre reagálva, a művészek, közöttük a színészek megsegítésére hívja életre az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) a Művészakciót. Ennek a megoldásnak a fontosságát és időszerűségét támasztja alá nem sokkal később, 1941-ben Bánóczi László a művészakció igazgatója, aki egyébként a Thália Társaság alapítója, dramaturg, színi rendező: „Az első zsidótörvény még törvény se volt, amikor a színházak egy része már végre is hajtotta (…) Mire a második zsidótörvény megszületett, már semmi végrehajtani való nem maradt, vagyis pontosan a színházak területén a „gleichschaltolást”mindennél alaposabban és nagyon iparkodó gyorsasággal végezték el.”

Az OMIKE – jelen ismereteink mellett – a zenészek, a festők, az írók mellett 200-nál több színésznek nyújtott menedéket, fellépési lehetőséget, egy falat kenyeret. De ezen kívül menedékként játszhattak néhányan a zsidó színészek közül – amint ezt hisztérikusan teszik szóvá a szélsőjobboldali lapok – a vidéki hitközségek termeiben, vagy budapesti kávéházakban.

Mindez a lehetőség is megszűnt 1944. március 19. után. Ekkortól a magyar zsidó, vagy ha úgy tetszik a zsidó magyar színészek osztoztak mindazoknak a többszázezer honfitársuknak a sorsában, akik bujkáltak, gettóba és munkatáborokba kerültek, sok, nagyon sok közülük pedig eltűnt a megsemmisítő táborokban, a halálmenetben, a Duna hullámai között, éhen halt a gettókban, vagy önkezével vetett véget életének.

Ma 66 áldozattá vált színész és több mint 100 a színházakhoz szorosabban kapcsolódó áldozat nevét ismerjük, közöttük: Békeffy Róbertét, Gárdonyi Lajosét, Nagy Györgyét, Ney Dávidét, Radó Sándorét, Sas Imréét. Valószínű, hogy ennél több azoknak a száma, akiket már hiába vártak vissza a színpadok. Felkutatásuk kihívás és feladat.

Mivel is lehetne jellemezni a bibliai parancsnak: emlékezni és emlékeztetni – a fájdalmát és bizonyos értelemben a lehetetlenségét?

Legyen itt és most ez néhány sor Kosztolányi Dezső: Halotti beszédéből:

„Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.”


Kapcsolódó cikkek

Categories:
Ezek is érdekelhetnek
********************
[pvt_monthly_toplist post_type="post" limit=3]
[pvt_weekly_toplist post_type="post" limit=3]
[pvt_daily_toplist post_type="post" limit=3]
Search toggle