Heisler András: „A higgadt párbeszédet és az őszinte múltfeldolgozást szorgalmazzuk”
Zsidó Hitközségek konferenciája Debrecenben
Csaknem harminc határon túli és mintegy negyven hazai zsidó hitközség képviselőinek részvételével kezdődött meg a debreceni hitközség és határon túli testvérhitközségei 15. nemzetközi konferenciája csütörtökön a Debreceni Egyetemen.
Az idei találkozót a magyarországi holokauszt 70. évfordulójára emlékezés jegyében szervezték meg – közölte Horovitz Tamás, a Debreceni Zsidó Hitközség elnöke az ünnepélyes megnyitón.
Szabó György, a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány (Mazsök) elnöke arról beszélt, hogy meg kell teremteni az egykor Magyarországra oly jellemző együttélést, hogy „egy boldog, sötét árnyaktól mentes országban éljünk”.
Heisler András, a Mazsihisz elnöke hangsúlyozta, a holokausztban történtek ellenére, a magyarországi zsidóság kétharmada elpusztításának dacára ma Kelet-Közép-Európa legnagyobb zsidó közösségét mondhatják magukénak, „a magyarországi zsidó közösség él, sokszínű aktivitásával jelen van a hazai és a nemzetközi zsidó életben”.
heilser_debrecen.jpeg
Fotó: Gáti Péter
Az alábbiakban Heisler András, az ünnepélyes megnyitó alkalmából elmondott beszédét közöljük:
Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim, határon innen és határon túl!
Lehet mosolyogni a megszólításon – „határon innen és határon túl”, de szeretném, ha mindnyájan tudnátok: a debreceni zsidó közösség akkor kezdeményezte és indította el ezt a rendezvénysorozatot, amikor Magyarország még nem volt tagja az Európai Uniónak. Akkor, ez a kezdeményezés jelentős politikai innovációt valósított meg. Az eltelt évtizedek során sok minden megváltozott.
Más a politikai környezet, mások a kihívások, mások a hangsúlyok, más a debreceni zsidó közösség vezetősége és más lett az elnöke is, de a Debreceni határon túli közösségek éves találkozójának tradíciója folytatódott és folytatódik ma is – ami okos aktivitás debreceni testvéreinktől, és bölcs döntés a Debreceni Zsidó Hitközség elnökétől. A Mazsihisz nevében ehhez szeretnék szívből gratulálni – mind Weisz Péternek, aki elindította ezt a folyamatot, mind Horovitz Tamásnak, aki folytatta és megújította azt.
Különösen fontos, hogy a mai, konfliktusokkal terhelt közéletünkben lehetőséget adjunk az őszinte beszélgetésekre – a konferencia előadásain vagy akár vitáin keresztül pedig pozitív üzeneteket küldjünk a zsidó közösségek és a magyar társadalom felé.
A Határon túli találkozók szinte mindegyike képes volt megvalósítani ezt. Idén nem lesz egyszerű a feladat, hiszen a találkozó kiemelt témája a holokauszt. Mégis úgy gondolom, ennek kapcsán is lehet a jelen pozitív aktivitásait, az oktatást, az őszinte szembenézést, a hiteles emlékezést a középpontba állítani. Az első pozitív üzenet persze magával a találkozó létrejöttével már megvalósult, a második pedig itt kopogtat az ablakon: a holokausztban történtek ellenére, a magyarországi zsidóság kétharmada elpusztításának dacára, ma közép-kelet Európának legnagyobb zsidó közösségét mondhatjuk magunkénak itt Magyarországon, s a közélet olykor negatív történései ellenére is a magyarországi zsidó közösség él, sokszínű aktivitásával jelen van a hazai és a nemzetközi zsidó életben.
Fontosnak tartom azt is, hogy néhány hónapja a zsidók – a háborút követően talán először – felemelték fejüket, határozottan kiálltak álláspontjuk és értékrendszerük mellett, talán először váltunk újra büszke, egyenes tekintetű közösséggé. Ez az elmúlt egy esztendő legjelentősebb változása.
Bizonyára tudjátok, a világégés borzalmainak feldolgozása, az őszinte szembenézés terén Németország egész Európának példát mutatott. Ez akkor is igaz, ha a rasszizmus, vagy akár az újfasizmus létező jelenség Németországban ma is. Nem volt egyszerű a feldolgozás. Németországban, az un. történészviták majd másfél évtizedig tartottak. Helyenként olyan élesen, olyan durván, hogy évekre megszakították magát a folyamatot. Ma azonban a német nemzet képes őszintén szembenézni múltjával. Vajon mi hol tartunk ezen az úton?
A válasz egyszerű és szomorú: nagyon az elején. Negyven évig a politika tudatosan elhallgatta a történelmet, a rendszerváltás óta pedig nem volt bátorságunk a kérdéssel őszintén szembenézni. Pártokon átívelően voltunk gyávák és ez mindnyájunk súlyos történelmi felelőssége. Most, az utolsó kerek évfordulón – mikor még velünk van a túlélők nemzedéke – valami talán elkezdődött. Olyan ez, mint a szülési fájdalom. Nem tapasztaltam ugyan, de borzalmas és reményekkel teli lehet.
A történészvita is úgy kezdődik, hogy a történészek először nem állnak szóba egymással. Ez a párbeszéd egy speciális fajtája. És ma itt tartunk. A társadalom képtelen az érdemi párbeszédre. Mindenki a saját igazát hajszolja – ami még önmagában még nem lenne baj, de közben nem képes a másikra odafigyelni – és ez már komoly hiba. Még súlyosabb, ha maga a hatalom nem képes a más vélemények befogadására. Az emlékműnél, Szakálynál és a Sorsok házánál pedig ez történt, s a következményeit mindenki ismeri. Nem jó ez senkinek, káros a hazánknak, káros közösségünknek is.
Van-e kiút, ez talán a következő kérdés. Hazudnék, ha azt állítanám, könnyű helyzetben vagyunk. Mégis bizakodom. Bizakodom, mert mára mindenkinek, így talán a hatalomnak is világossá vált: a Mazsihisz zsidókérdésekben nem helyettesíthető és nem megkerülhető. Ez független az emlékmű jövőjétől – mindenesetre biztató, hogy Gábriel még mindig nem talált oda a Szabadság térre és a sas sem szállt le Reagen elnök szobra mellé. Néhány napja, a normandiai partraszállás 70. évfordulójára emlékeztünk, miközben a túloldalról Horthy Miklós vigyorgott ránk! Szürreális a kép, mert sokszor szürreális maga a helyzet is.
Bizakodom, vannak pozitív jelek. A történelemkönyvek átdolgozása a zsidó szempontok figyelembevételével megkezdődött. Ma már Izrael nem a közel-kelet egy állama, hanem a közel-kelet demokratikus állama, ma már nem két sorban intéződik el 600.000 zsidó meggyilkolása, hanem a korábbinál hitelesebb ismertetése található a tankönyvekben. A társegyházak is változnak. Tihanyban, az apátsági központban a Nostra Aetate kapcsán zsidó-keresztény párbeszédről folyt a diskurzus, a reformátusoknál pedig egy konferencián az előadó keresztény teológus azt nyilatkozza: „szeretlek benneteket zsidó testvéreim”. Persze lehet fanyalogni, hogy ennél markánsabb kiállást szeretnénk, vagy ennél határozottabb állásfoglalásra lenne szükségünk, de ha a korábban lefolytatott hitvitáktól a néhány évtizeddel ezelőtti párbeszédek attitűdjén keresztül figyeljük a változást, az mindenki számára szembeszökő.
Oktatás, oktatás, oktatás – mondja kedves akcentusával magyarul Ilan Mor, Izrael Állam nagykövete. S valóban, nincs ennél fontosabb. Az egyetemek hallgatóinak 35%-os Jobbik szimpatizáns arányát csak oktatással lehet megváltoztatni. Új tankönyvek, civil aktivitások, az egyházak bevonása, a zsidóság véleményének meghallgatása. Ebben látom a megoldás kulcsát.
Ugyanúgy, ahogy a tankönyvek területén sikerült eredményeket produkálni, tovább kell lépni és hiteles történelmi szemléletre tanítani a történelem tanárokat, ha kell a Páva utcában, ha kell a Jad Vasem Intézetben vagy a Washingtoni holokauszt központban – de semmiképpen nem egy az érintett kisebbség által nem elfogadott közművelődési intézményben.
Mi a normális párbeszédben vagyunk érdekeltek, ezt kérjük mindenkitől, a társegyházaktól, a civilektől, a kormánytól. Van, akitől már megkaptuk a higgadt dialógus lehetőségét, s bizakodom, lesz még olyan, akitől majd meg fogjuk kapni. A mi közösségünk 3.000 éve várja a Messiást. Nekünk van türelmünk és erőnk kivárni a normalitást.
Köszönöm figyelmüket.
