Prohászka nyomdokain
Aczél Gábor
Kosaras Péter Ákos két falu vezetői által történt iskolaigazgatói kinevezését helytelenítő írásomban („A fekete testület”), annak a katolikus gimnáziumnak a névadójáról is szót ejtettem, amely gimnáziumtól az újonnan kinevezettnek korábban meg kellett válnia.
És nyilvánvalóvá tettem, hogy a kényszerű elválásnak nem a történelemtanár-igazgatóhelyettes antiszemita újságcikkének megjelenése, hanem az SS iránti vonzalmának nyilvánosságra kerülése volt az oka.
Írásomban feltételeztem, hogy a gimnázium tanárai vagy hallgattak a névadó püspök veretes publikációkban is megnyilvánuló antiszemitizmusáról, vagy némi magyarázattal utaltak ugyan Prohászka Ottokár zsidóellenességére, de bizonyosan nem hozták szóba, hogy „egy rafinált, romlott, hitetlen és erkölcstelen faj garázdálkodásáról”, meg egyfajta „poloskainvázió és patkányhadjárat” elleni védekezés szükségességéről is írt egy-egy mondatot a jeles püspök (aki, persze, nem sejthette, hogy a ráhivatkozók a védekezés miféle végső megoldására lesznek képesek).
Még csak nem is gyanítván, hogy Prohászka Ottokár születésének 150. évfordulója néhány hónap multán milyen eseményeket indukál, idéztem tőle több más, antiszemitizmusára jellemző gondolatsort. Például, hogy „a keresztény társadalomban a zsidókat emancipálni annyit tesz, mint az erkölcstelenségnek s az erkölcsiségnek ugyanazt a szabadságot, a lelkiismeretnek s lelkiismeretlenségnek ugyanazon jogokat adni”. Meg azt, hogy „a zsidóság mindenütt fekély, mely megmérgezi a morálist, kiváltképp az üzleti világban. Lealacsonyítja az erkölcsi színvonalat s a korrupciót általános divattá emeli. Meghamisítja az erkölcsi fogalmakat, tagad minden törvényt és eszményt, s lelkiismerete nem lévén, megfojtja szívtelenül áldozatait, melyeket behálóznia sikerült”. Meg még, hogy „a zsidóságot nem szabad recipiálni a keresztény államoknak, hanem védekezniök kell ellene, s ahol, s ahogy lehet, túl kell adniok rajta”.
(Prohászka Ottokár: A zsidó recepció a morális szempontjából, 1893. Összegyűjtött munkái. Sajtó alá rendezte: Schütz Antal. Szent István Társulat, Budapest, 1929.)
Írásomban valószínűnek tartottam, hogy Prohászka Ottokár a maga idejében a judeobolsevizmus fogalmának egyik megalapozójaként is elhíresült. „Az a kérdés vetődött fel, hogy a magyarországi kommunizmus valóban egy faj uralmi törekvése volt-e? – Azt hiszem igen – felelte a püspök. A kommunizmust a zsidók csinálták, felhasználva az akkori zűrzavart és elégületlenséget”.
(Prohászka Ottokár a felebaráti szeretetről, nemzetvédelemről és a sajtóról. Új Nemzedék, 1919. október 12.)
Akkor rémálmomban se jutott volna eszembe, hogy Prohászka Ottokár bronz mellszobrának a Lakiteleki Népfőiskola kertjében való felavatásakor Lezsák Sándor, az Országgyűlés fideszes alelnöke, a Nemzeti Fórum elnöke mond avatóbeszédet. Aki azt is megemlíti, hogy az egykori püspök publikációiban, tanításaiban szót emelt a kozmopolita-parazita réteg visszaszorításáért. Meg hogy Balog Zoltán református lelkész, fideszes országgyűlési képviselő, a parlament emberi jogi bizottságának elnöke a szoboravatón időszerűnek vélelmez egy prohászkai gondolatot, ami szerint, ha hagyjuk elvenni tőlünk magyarságunk fundamentumát képező keresztény hitünket, akkor csak biológiai létünkben maradunk meg.
Az nem keltett bennem meglepetést, hogy Bábel Balázs, a kalocsa–kecskeméti főegyházmegye érseke megáldotta Prohászka Ottokár szobrát. Az sem, amit áldás előtt mondott, hogy tudniillik ő maga ifjúként a legendás püspök tanításain nevelkedett, papnövendékként pedig tanúja volt annak a szégyenteljes eseménynek, amikor a háború után Károlyi Mihály ösztönzésére Faludy György költő kommunista társaival ledöntötte a püspök budapesti, Károlyi-kertbeli szobrát. Megborzongatott ugyan, meg viszolyogtatónak is tartottam, de még az sem lepett meg, amit az érsek néhány nappal később egy kérdésre adott, országos publicitást kapott válaszában kijelentett: azért nem látogatja meg a Holokauszt Emlékközpontot, mivel ott egy képaláírás szerint Prohászka a „konzervatív antiszemita ideológia egyik vezéralakja” volt. És természetesnek tartottam, hogy erre a feliratra is utalt egy SZDSZ-es országgyűlési képviselő, jelesül Gusztos Péter, aki a Parlamentben napirend előtti felszólalásában kritizálta az Országgyűlés fideszes alelnökét és az Országgyűlés emberi jogi bizottságának fideszes elnökét, amiért a szélsőjobboldali szavazók megnyeréséért a Prohászka Ottokár szobrának avatásán a püspök egyes gondolatait ma is aktuálisaknak tételezték.
Az ezt követő közleménycsatából – Balog Zoltán és Lezsák Sándor másnap kiadott közleménye szerint az SZDSZ képviselője a nyilvánosság előtt gyalázta Prohászka Ottokár emlékét, s az ilyen provokációk annak a gyűlöletkeltő kampánynak részei, amelyek folyamatosan mérgezik a közéletet. Bauer Tamás, Fleck Zoltán, Vásárhelyi Mária és Vitányi Iván, a Magyar Demokratikus Charta szóvivői pedig ugyancsak közleményben szólították fel a Fidesz frakcióját, hogy hívja vissza tisztségéből a két politikust, akik Lakitelken a politikai antiszemitizmus szalonképessé tételéért szónokoltak – és sajtóütközetből azonban hiányoltam valamit. Mert tudtommal sehol nem esett szó arról, hogy a politizáló katolikus közvélemény számára egykor iránytűként szolgáló, megfellebbezhetetlen tekintélyként tisztelt Prohászka Ottokár a zsidóellenes Ébredő Magyarok Egyesületének prominens tagja volt; és hogy parlamenti képviselőként Európa első zsidóellenes diszkriminatív jogszabálya, az 1920. évi numerus clausus törvény megszületésében éppenséggel ő vállalt igen jelentős szerepet. Pedig szerintem a szükségesnél kevesebben tudják, hogy a múlt század negyvenes éveinek zsidóirtó nyilas bűnözői és Szálasi Ferenc mai, zsidógyűlölő, vállaltan náci követői Prohászka Ottokárnak nemcsak az elnevezésüket köszönhetik (amiről a püspök nem tehet), hanem a hungarizmus eszmerendszerének a magyar fajiság megmentésére vonatkozó alapvetését is (amely Prohászka Ottokár fennen hirdetett nézeteinek fontos része volt).
Még nem léteztek nyilasok, amikor az alábbi sorok egy magyar újságban megjelentek:
„Prohászka emlékezetes jelszavát, a hungarizmust eleveníti fel emlékezetünkben a magyar fajiság megmentésének mindennap felvetődő gondolata […] minden nemzetnek önmagával szemben való kötelessége, hogy a reánézve fajilag káros elemeket eliminálja. […] mi lesz a magyarság jövője, ha azokra a helyekre, melyek a jövő vezérembereit hivatottak nevelni, valódi magyar ifjaknak bejutni nem lehet?”
(A magyar faj megmentése. Nemzeti Újság, 1919. október 18.)
A katolikus újságírók közül a püspökre hivatkozók többsége a zsidók zömét kiebrudalta volna az országból. És akadt, aki már akkor kivégeztetett volna néhány potenciális „kútmérgezőt” .
„Nem kell minden internacionalistát és kozmopolitát börtönbe és akasztófára juttatni, de valamennyit meg kell fosztani a kútmérgezés lehetőségétől. A megkisebbített Magyarországon csak az juthasson álláshoz, hivatalhoz, akinek magyar szíve, magyar elve, magyar érzése van; a többi mehet a szélrózsa minden irányába.”
(A magyar intelligencia jövője. Nemzeti Újság, 1919. december 18.)
Az Új Lap egyik szerzője szerint a zsidók nemcsak kizsákmányolták, megsarcolták, hanem elpusztították Magyarországot: „…kijelentjük, hogy a »degenerált világfaj«-nak nemcsak a söpredéke pusztította el Magyarországot, hanem az elitje is. A söpredék zsidóság csak az utolsó eszköz volt a halálos tusában; a szörnyű harc megindítója a zsidóság volt, mely 70 éven át kipusztította a magyar alól a nemzeti vagyont, sajtóval megrontotta a magyar szellemet, pénzével megvásárolta a lelkeket. A háborúban elkeserítette, a háború után forradalomra uszította népünket és utoljára kommunizmusával megsemmisített bennünket.”
(Degenerált világfaj. Új Lap, 1920. február 18.)
Egy másikuk pedig – akinek akkori publikus irányultsága néhány mai szélsőjobbos honlapon is felfedezhető – újságíró kollégáik besározására törekedett: „Kéjelegve röhögnek a Népszava zsidói ma a magyarság kínjain, ők örülnek ennek a békének. Őket nem érdekli a nemzet halála sem, csupán az, hogy ha ez esetleg bekövetkezne, mit kereshetnének zsidó elvtársaik az elpusztult nemzeten. Megértjük ezt is. Hiszen ők nem közülünk valók, ők azokhoz a hazátlan fajtához tartoznak, akiknek mindegy, hogy hol, csak csalni, lopni lehessen”.
(Akiknek nem fáj Magyarország feldarabolása. Új Lap, 1920. május 9.)
A katolikus lapok a székesfehérvári püspök parlamenti „nagyszerű fajvédő beszédét” teljes terjedelemben közölték, és publicisztikájukban őt magát, mint a keresztény társadalom akaratának kifejezőjét ünnepelték.
(Egy volt filoszemita: Prohászka beszéde és a „magyar” sajtó. Nemzeti Újság, 1920. szeptember 18.)
A törvény parlamenti elfogadása után Prohászka Ottokár egy püspöktársának imígyen válaszolt: „A keresztény kurzus világgá sivította protestációját azon intellektuel és gazdasági rendszer ellen, mely kivetkőztetni akarta a nemzetet kereszténységéből
épen úgy, mint faji érzéséből […] elnyomta a faji géniuszt, mely halálos csapást akart mérni a keresztény nemzeti kultúrára, s miután szétrobbantani segítette a hadsereget, összetörte a magyar kardot s a magyar címert, tönkretette Magyarországot s sakterkezek alatt vérbe akarta fojtani a magyarságot. Ezt a gazságot nem szabad elfelejteni! E nemzetgyilkos merénylettel s az idegen fajú, idegenérzésű merénylőkkel szemben adtuk ki a jelszót, hogy mentsük meg a keresztény nemzeti kultúrát, mentsük meg a magyarságot.”
(Prohászka Ottokár: Válasz Raffay Sándor püspöknek. Nemzeti Újság, 1920. november 27.)
A fenti idézeteket saját, már említett – egy önkormányzati testületi kinevezést helytelenítő – írásomból másoltam. Amelyben fontosnak tartottam részletezni, hogy Kosaras Péter Ákos tordasi iskolaigazgató tavaly a Prohászka Ottokár nevét viselő gimnáziumtól megválni nem az antiszemitizmusa miatt kényszerült.
A címlapképen Prohászka Ottokár látható
