A numerus clausustól a numerus nullusig
Paksa Rudolf / Múlt-kor
A modern értelemben vett szélsőjobboldal Magyarországon az 1918-19-es forradalmakra adott válaszként született. Hívei az állampolgári jogegyenlőségen alapuló liberalizmust és a korlátlan szabadpiacot, valamint a szocializmust egyaránt elutasították.
Olyan nemzetinek és kereszténynek nevezett harmadik utat akartak megvalósítani, amely csökkentette volna az állampolgárok közti társadalmi szakadékot, egyszersmind a politikai és gazdasági vezető pozíciókba – állami beavatkozással – csak „keresztény magyarokat” ültetett volna.
Az előfutárok
A politikai antiszemitizmus megjelenése Magyarországon Istóczy Győző nevéhez köthető. Az addig is meglévő, de mindig helyi és konkrét eseményekhez (főleg szerencsétlenségekhez) kötődő zsidóellenességet Istóczy és hívei az 1870-80-as években helytől és konkrét eseményektől független ideológiává alakították. Az ideológiává emelt antiszemitizmus lényege az volt, hogy az országot ért bármely kedvezőtlen helyzetért (tőzsdekrach, gabonaválság, háború, munkanélküliség, stb.) a zsidóságot kiáltották ki kollektív bűnösnek. Nézeteiket a kor politikai vezetői – élükön Tisza Kálmán miniszterelnökkel – egyértelműen elutasították, mivel nem akarták az állam polgárait felekezeti alapon megkülönböztetni. Istóczy 1883-ban alapított politikai pártja, az Országos Antiszemita Párt mérsékelt sikereket ért el a választásokon: 1884-ben 17 mandátumot szerzett a 413 tagú képviselőházban, később a párt kettészakadt, majd hamarosan megszűnt.
Az 1919-ben megszerveződő szélsőjobboldal Istóczy mellett két kortársat tekintett saját antiszemitizmusa közvetlen előfutárának: Prohászka Ottokár katolikus püspököt és Méhely Lajos biológust. Prohászka a századforduló keresztényszocialista mozgalmának volt a vezéralakja. Nézeteiben központi elemet kapott a szociális érzékenység és a „modernizmus túlhajtásaival” szembeni küzdelem. Utóbbi alatt a „zsidó szellemiség” visszaszorítását értette. Ezt tekintette ugyanis a kíméletlen kapitalizmus, az ateizmus, valamint a szekularizáció (így például a polgári házasság és ezzel összefüggésben a válás) okának. Vagyis a modernizáció minden negatívumáért a zsidóságot hibáztatta. Szellemi befolyásuk visszaszorítását az általuk betöltött gazdasági és társadalmi pozíciókból való visszaszorítástól remélte. Ezzel a parasztság felemelkedésének akart teret csinálni. Írásai többségében a zsidóságot csak addig tekintette „idegennek”, amíg az asszimiláció révén a „teljes értékű” keresztény magyarokká nem válnak.
A zoológus Méhely Lajos egészen másként gondolkodott. A „fajbiológia” hazai apostola a népekre próbálta meg alkalmazni az evolúció elméletét. Szerinte a népek állandó versengéséből a jobb faji tulajdonságúak kerülnek ki győztesen. Méhely megpróbált egy sajátosan magyar fajelméletet is kidolgozni. A soknemzetiségű Kárpát-medencében azonban nem hirdethette a német típusú fajelméletet, ami a „faji tisztaság” eszméjére épült. Az ellentmondást úgy oldotta fel, hogy a közeli rokonságban álló népek keveredését előnyösnek, míg az egymástól távoliakét károsnak minősítette. Így aztán gond nélkül minősíthette a zsidóság asszimilációját a magyarságot „elkorcsosító” és ezért nemkívánatos jelenségnek. Méhely ezért a magyar-zsidó keveredés megakadályozását akarta elérni a zsidóság elkülönítése (gettósítás) révén, ahogy az a korábbi századokban is történt. Elűzésüket azonban a keresztény erkölcsökkel összeegyeztethetetlennek tartotta.
A TELJES ÍRÁS A MÚLT-KOR TÖRTÉNELMI MAGAZINBAN OLVASHATÓ
