Az életmentő pecsétgyártó
Huhák Heléna / Forrás: Múlt-kor
Óraműves nagypapától öröklött kézügyesség, néhány négyzetméter linóleumpadló, nagy adag vagányság, jókora szerencse és máris minden adott ahhoz, hogy egy húszas évei elején járó fiatalember úgy gondolja, szembemegy a sorsával: útjába áll a saját és családja meghurcolásának, esetleges kiirtásának.
A vészkorszak alatti üldöztetés idején az embermentést sok esetben előzte meg önmentés, például az elhurcolt személy megszökött a munkásszázadból, halálmenetből, majd ezután kért segítséget, de ugyanez fordítva is megesett. Az itt bemutatott Káldori Endre útját a környezetében élő személyek egyengették. Történetéből kiderül, az önmentés szálait át és átszőtték azon katonai és civil személyek segítő cselekedetei, akik ha úgy adódott, figyelmeztették őt a közelgő veszélyre, de ha kellett, félre pillantottak és mélyen hallgattak: mentették, hogy menthessen.
Egy kis szerencse is elkél
Az embermentés eszköztárában kiemelkedő fontosságú volt azon dokumentumok megléte, amelyeknek az üldözöttek sokszor életüket köszönhették. Ennek egyik járható útját jelentette a védettség, felmentettség bizonyítása a semleges országok és nemzetközi segélyszervezetek által kiállított különféle véd- és menlevelekkel, másrészt a munkaszolgálat esetén a honvédségi kivételezettséget, a katonai alkalmatlanságot igazoló iratokkal. A hatóságok kezéből azonban ki lehetett csúszni illegalitásba vonulással, a hamis személyazonosság megszerzésével.
A Káldori Endre veszélyes vállalkozása mögött meghúzódó motivációk feltárásához meg kell ismerkednünk azokkal a családi és egyéb körülményekkel, amelyek közrejátszottak irathamisító, mentő- illetve önmentő tevékenysége kibontakozásában. Endre 1919-ben született, mire katonaköteles korú lett, addigra a magyar kormány a zsidó legénység helyét már nem a fegyveres honvédek között jelölte ki. A húszéves, habitusát tekintve optimista, jó kedélyű fiatalember igyekezett mindennek a pozitív oldalát meglátni. Munkaszolgálata alatt sok régi barátjával került egy századba, akikkel javarészt a zsidó cserkészcsapatban keveredett barátságba. A fiúk a fegyvertelen szolgálatot kalandos időszaknak fogták fel és élték meg. Sokat és keményen kellett ugyan dolgozniuk, de ennivalójuk akadt és mindig volt kedvük a különféle heccekre, ugratásokra, akár egymás, akár egy kicsit a honvéd keret kárára is. Ennek dacára Endrének már 1940 elején is érzékelnie kellett, nem várnak könnyű idők családjára.
A teljes írás ide kattintva olvasható el
