A történelmi ajánlat
Szántó T. Gábor / Forrás: hvg.hu / Vélemény
A rendszerváltás után mind a magyar jobboldal, mind a baloldal megkésve kezdett szembenézni elődjei 20. századi felelősségével. Nincs közös nemzeti veszteségtudat, Trianon, illetve a vészkorszak ma is gyakran versengő szenvedéstörténetekként, ideológiaképző erőként jelenik meg az egyes politikai pólusokon, amiben szerepet játszik a rendszerváltás utáni időszak polarizálódása.
Magyarországnak, s benne a magyarországi zsidóságnak sem jó, ami az emlékév körül kialakult. Az egymásnak feszülő indulatok rossz hangulatot keltenek. Bár sokan elismeréssel nézik a zsidó közösség kiállását, mások aggódnak, hogy az antiszemitizmus növekedni fog az emlékezetpolitikai viták következtében. Harcos nyilatkozatok hátterében, mind a kormány, mind a zsidó közösség vezetése érzi, valamit tenni kellene, ami csillapítja a feszültséget.
A konfliktusokat nem biztos, hogy azon a szinten, vagy épp azon a terepen lehet megoldani, amelyen keletkeztek. Az egymásnak feszülő akaratokat, ellentmondó állításokat, vagy ki nem mondott nézetkülönbségeket – különösen, ha nem tiszta intellektuális meggyőződés, hanem politikai érdek is meghúzódik mögöttük – nem mindig lehet azonnal kezelni. Lehetséges azonban, hogy a pillanatnyilag feloldhatatlannak tűnő ellentmondásokat félre lehet tenni, a vitázó feleknek más lehetséges együttműködési terepet ajánlani, vagy olyan megközelítésmódot, mely vitatott kérdéseiket más perspektívából mutatja, s ez által könnyebbé teszi egymás megértését, a vita feloldását, vagy a kiút keresését. A vita, vagy válság közepette ráadásul olyan ötletek, megoldási javaslatok is felbukkanhatnak, melyek a felek bejáratott viszonyának nyomvonalán nem biztos, hogy feltűnnének. A kihívás kreatív ötleteket is szülhet.
Az EMIH korábban felmerült javaslatát, hogy ne a vészkorszak emlékezetének jöjjön létre újabb központja (Sorsok Háza), hanem a magyarországi zsidóság többséggel való együttélésének egész története álljon egy létrejövő új intézmény fókuszában, a Mazsihisz is támogatta, sőt tovább fejlesztette. Egy Gyöngyös városában elindult kezdeményezés nevét kölcsönözve, a Mazsihisz vezetője azt javasolta: ne csak egy helyen jöjjön létre az Együttélés Háza, hanem akár országos hálózatként, több településen. Ha a terv valóra válik, érdemes volna az intézmények létrejötte előtt tanulmányozni a berlini zsidó múzeumot és a Varsóban most létrejövő hasonló intézményt, hogy ne csupán „városunk nagyjai” típusú kiállítások jöjjenek létre, hanem múzeumpedagógiai szempontból is használható, valódi társadalomtörténeti tárlatok.
Miért lenne különösen megfontolandó e javaslat, mely változtat a ritualizált emlékezetkultúra bevett formáin? A választ kicsit távolabbról kell kezdeni.
Amikor a múltfeldolgozás szóba kerül, a német példát szokták emlegetni. Nem tudni azonban, vezethet-e a diktatúra miatt több mint negyven évet késett magyarországi folyamat olyan megtisztuláshoz, mint az utóbbi néhány évtizedben a német politikai és média-elitben (s a felmérések szerint sokkal kevésbé a társadalom egészében). Persze, Németországban is több évtizedes késlekedés, hárítás után került sor az elit számadására és a tisztánlátásra. Ne felejtsük: az elkövetők és segédeik közül csak töredékük került a vádlottak padjára, s még a hatvanas években is mentettek fel egykori nácikat német bíróságok. A hidegháború sem segítette a folyamatot, melyben a második világháború győztes nyugati hatalmainak szövetségese lett Nyugat-Németország, akik ezért nem firtatták túlságosan az exnácik ügyét, az NDK-ban pedig a kommunizmus zászlaja alatt, lényegében szőnyeg alá söpörték a zsidóüldözés kérdését, akárcsak Rákosi és Kádár Magyarországán.
A magyar történeti tudatnak a saját élményanyaggal, a korabeli elit saját felelősségével kellene elszámolnia. A zsidókat a Horthy-rendszerben sújtó két és fél évtizedes állami antiszemitizmussal, a zsidótörvényekkel, a gazdasági és intellektuális ellehetetlenítéssel, a fegyvertelenül harcmezőre hurcolt, számtalanszor megalázott és sokszor magyar kéztől elpusztult munkaszolgálatosokkal, a zsidók kifosztásával és deportálásukban való közreműködéssel (Kamenyec Podolszk és a délvidéki mészárlás esetében a teljes felelősség a magyar hatóságoké), és a nyilasok tömeggyilkosságaival.
A teljes írás ide kattintva olvasható el
