Zoltai Gusztáv: Auschwitzban több magyar honfitársunk pusztult el, mint a mohácsi vész idején
MAZSIHISZ
Közel van a mérhetetlen gyász időpontja, még ismerhetünk túlélőket, olyanokat, akiket ide hurcoltak, ezekre a rámpákra, és olyanokat, akiket ezekben a barakkokban őriztek csíkos rabruhákban, akik itt látták meg a halál ördögét – fogalmazott Zoltai Gusztáv a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége ügyvezető igazgatója hétfőn, Az Élet Menete Alapítvány által szervezett lengyelországi emlékprogramján Auschwitzban.
A főként tanulókból álló küldöttséget az idén elkísérte Varsányi Imre holokauszttúlélő, Balatoni Mónika, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára, Zoltai Gusztáv, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) ügyvezető igazgatója, Szabó György, a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány (Mazsök) elnöke, Verő Tamás rabbi és Horovitz Tamás, a debreceni zsidó hitközség elnöke.
Alábbiakban Zoltai Gusztáv az auschwitzi koncentrációs tábor magyar barakkja előtt tartott beszédét olvashatják.
Csak hinni merem: egyszer, talán, nem is olyan sokára, hogy Auschwitzra már csak évfordulóként, mint történelmi eseményre kell emlékeznünk. Mert most, ma még, az Élet Menete zarándokút túl sok fájdalmas érzelmi sebet szakít fel a szívünkben.
Közel van a mérhetetlen gyász időpontja, még ismerhetünk túlélőket, olyanokat, akiket ide hurcoltak, ezekre a rámpákra, és olyanokat, akiket ezekben a barakkokban őriztek csíkos rabruhákban, akik itt látták meg a halál ördögét.
Kimondani is nehéz, hogy Auschwitzban több magyar honfitársunk pusztult el, mint a mohácsi vész idején, amely nemzetünknek – mint a költő mondja – oly keserves sírja lett.
Most, ezen a napon, a kétszáz magyar küldött a láger szürke ege alatt csöndes, halk imát mond el az otthon maradottak nevében is. Jelképes szertartás ez, immáron 26. éve, minden tavaszon. Megható főhajtás ez azok emléke előtt, akiket itt gyilkoltak meg, akiket ezen a ponton szörnyű, ipari, nagyüzemi technikával itt égettek el. Én magam, aki már éppen huszonhatodszor vagyok itt megrendülten e történelmi idő személyes tanújaként, kizárólag arra kérem az Élet Menete résztvevőit, hogy velem együtt gondoljanak a csecsemőkre, a kisgyermekekre.
Azokra, akik nem lehettek felnőtt, alkotó, tevékeny emberekké, hogy itt, egyetlen egyszer, legalább egyetlen percre gondolják végig annak a rövid időnek a borzalmas történetét, milyen volt a rámpától a gázkamráig tartó út, hogyan zajlott le annak a hidegleléses néhány pillanatnak a lelki és testi eseménysora, amikor bezárult az ajtó a meggyilkolandó emberek mögött, és a szülők utoljára simították meg gyermekük arcát, s az anyák keze hozzáért a halálba kényszerített kicsinyek finom bőréhez.
Azok, akiknek a békében megadatik az élet hihetetlen élménye, a színek és az illatok élvezete, a gondolkodás csodája, a művészetek befogadásának ámulata, kérem, hogy velem együtt gondoljanak arra az Auschwitzra, amelynek rövidesen csak és kizárólagosan történelemmé kell válnia. Történelemmé, szigorúan múlt időben. El nem feledhető, de sohasem megismétlődő eseményként.
Mert azért, sajnos, mostanában még ott van a tudatalattinkban a szorongás, a félelem. Hiszen nem halt ki a gyűlölet, az oktalan harag, a gyilkolás kéje.
Szóljon hát a mi auschwitzi zarándokimánk arról, hogy soha többé háborút, soha többé pogromot, soha többé rámpát! Legyen múlt idő a tábor, a barakk, Bergen-Belsen, Birkenau, Dachau, Terezin!
És hogy szolidaritást jelentsen az igazi kézfogás, és hogy a béke hozza meg a testvéri összetartozást! Az emberek és a népek között most és mindörökké.
Köszönöm, hogy meghallgattak!
