A főrabbi válaszol: humorral a radikálisok ellen
Forrás: Kitekintő
„Most arról van szó, hogyan beszéljünk a mérsékeltekkel annak érdekében, hogy elszigeteljük a szélsőségeseket” – mondta az Európai Parlament weboldalának Jonathan Sacks, az Egyesült Királyság és a Brit Nemzetközösség Egyesült Héber Kongregációjának főrabbija.
A főrabbi azt is elmondta: „egy történelmét ismerő zsidó soha nem adhatja fel a reményt”. Sacks a kultúrák közötti párbeszéd éve alkalmából szólalt fel az EP-ben.
Európa és Amerika enyhén különböző többnemzetiségű és többvallású társadalmi modellt kínál. Mit tanulhatnak egymástól az európaiak és az amerikaiak?
Az amerikaiaknak mindig is újonnan érkezőket kellett integrálniuk a társadalomba, tehát a „szövetség” mindig is az Egyesült Államok politikai kultúrájának része volt. Ám a „szövetség” fogalma a reformáció utáni európai politikai kultúrából származik, amely sokat merített a héber Bibliából. Javaslom, hogy Európa térjen vissza ehhez az elképzeléshez, amely egyesíteni tudja a különböző kultúrákhoz tartozó csoportokat. E fogalom a politikai azonosságtudat nagyon befogadó formája. Ha fel akarunk építeni egy társadalmat, mindenkit be kell vonnunk az építésbe. Ha hozzájárulunk valamihez, részeseivé válunk.
Az USA átvette tehát Európától ezt az elképzelést. Átvették, használták, miközben Európa elfelejtette azt. A fogalom 17. században született, amikor az európai nemzeteknek valamiféleképpen egységesíteniük kellett önmagukat. Másféleképpen ez nem működik. A 19. század racionalizmus elleni romantikus reakciója létrehozta a faji alapú nemzetállamokat. Ha faji, vagy vallási alapon hozunk létre államokat, kizárólagos nemzeteket teremtünk. Ez tudjuk hova vezetett: két világháború és a holokauszt, soha többé nem járhatunk tehát ezen az úton.
Ön is találkozott iszlám radikálisokkal. Szót értett valakivel?
Ahhoz, hogy valakivel beszélgetni tudjunk, el kell ismerjék a szóláshoz való jogomat, partnerként tekintve rám a párbeszédben. Aki tagadja puszta létezésemet, önazonosságomat, ahhoz való jogomat, hogy jogaim lehessenek nem tekinthető partnernek a párbeszédben. Most nem arról van tehát szó, hogyan beszéljünk a szélsőségesekkel, hanem arról, hogyan beszéljünk a mérsékeltekkel annak érdekében, hogy elszigeteljük a szélsőségeseket.
Európának fel kell hatalmaznia a mérsékelteket, hogy margóra szorítsák a szélsőségeseket. Ez politikai kihívás, mivel a média sajnos hatalommal ruházza fel a szélsőségeseket. Ha valaki eltérít egy olajszállító tartályhajót, felrobbant valamit, embereket öl meg, publicitást kap. Maga a média szerkezete szerepmodellként mutatja be a szélsőségeseket a kiábrándult fiatalok előtt. Hősöket csinál belőlük. Aztán a fiatalok azt mondják: „én is ilyen szeretnék lenni”. Ha nincs egy ez ellen fellépő erő, akkor mindenki slamasztikában van. Ne beszéljünk tehát a szélsőségesekkel, hőseink a mérsékeltek legyenek!
A Közel-Keletre gondolván, a vallásoknak nem inkább a megértés eszközének, mintsem háborús oknak kellene lenniük?
A vallás olyan, mint az időjárás. Néha napsütéses, akkor szeretjük az időt, néha pedig hideg, esős, akkor meg ki nem állhatjuk. Nem létezik rossz és jó dolgok nélküli vallás. A gyors változás, az egyensúlyvesztés, a bizonytalanság és a félelem korában az emberek azokhoz fordulnak, akik bizonyosságot nyújtanak neki, és ezek mindig a szélsőségesek. Számukra a világ egyszerű: nekünk igazunk van, nekik pedig nincs. Politikai felfordulás és vallási szélsőségesség esetén azok az igazi hősök, akik vallásukon belül ellenállnak a szélsőségeseknek. Ezért egyeseket megöltek, másokat kiközösítettek. Bátorság kell a szélsőségesekkel szembeni kiálláshoz. De ha mindezt humorérzékkel tesszük, és másokat is megnyerünk, akkor legyőzhetjük őket.
Az izraeli és a palesztin vallási vezetők közt egyaránt vannak nagyon békeszerető, a másik oldal őszinte vallásosságát elismerő emberek. Hogy többségben lennének-e? Ez nem igazán számít – mivel hídépítőkre van szükség, s legyenek bár sokan vagy kevesen, értékelni, használni kell őket.
A történelmet szemlélve, van-e arra valós esély, hogy a különböző vallások békében együtt éljenek?
Az emberek összekeverik a derűlátást a reménnyel, márpedig van különbség. A derűlátás abban való hit, hogy jobbra fordulnak a dolgok. A remény pedig abban való hit, hogy ha elég keményen dolgozunk, képesek lehetünk jobbá tenni a dolgokat. A derűlátás tétlenségen, a remény tevékenységen alapuló erény. A derűlátáshoz nem kell bátorság, csupán egyfajta naivitás. A reményhez viszont nagyfokú bátorság kell.
Annak tudatában, amin népünk 3 ezer valahány éven keresztül ment, nincs olyan történelmünket ismerő zsidó, aki derűlátó lenne, de egy zsidó soha nem adhatja fel a reményt. Izrael nemzeti himnusza is a reményről szól. Nekünk vallási vezetőknek a remény ügynökeinek kell lennünk egy reményvesztettséghez közeli világban. Ez állhatatosságot, sőt bátorságot igényel, de nincs más út: a reményvesztettség politikája mindig veszélyes.
A viccek is a remény részei?
Mindenképpen! A humor a remény első unokatestvére. Javasoltam is Pöttering elnök úrnak, hogy a kultúrák közötti párbeszéd európai évét követően megpróbálhatnák megrendezni a humor európai évét. Persze csak vicceltem!
