70 éve történt – azok emlékére, akik sosem jöttek vissza
Hetven éve, hogy a szovjet csapatok támadást indítottak a Don-kanyarban a 2. magyar hadsereg ellen, amelynek során napok alatt szinte teljesen megsemmisült a 200 ezer fős 2. magyar hadsereg. A Vörös Hadsereg két ponton roppantotta össze a hiányos fegyverzetű magyarok cérnavékony arcvonalát. Rengetegen vesztek oda azokban a napokban, miközben a csak Hitler parancsára bevethető páncélosok sokáig tétlenül nézték a tragédiát.
donkanyar_42_43_teke.jpg
Don-kanyar, 1942-43 tele
A doni veszteségekről pontos adatok még ma sem állnak rendelkezésre. A 2. magyar hadsereg mintegy 93 500, más források szerint 120 ezer, illetve 148 ezer főt vesztett, az elesettek és a fogságba kerültek pontos számát megállapítani nem lehet.
A doni katasztrófa a magyar hadtörténet legnagyobb veresége, idegen földön, idegen érdekekért négyszer annyi ember veszett el, mint a mohácsi csatában, magyar katonaság a keresztes háborúk óta nem harcolt ilyen messze hazájától.
A veszteségek
Az anyagi veszteségek 70 százalékosak voltak, írja Szabó Péter (a nehézfegyverzet esetében csaknem 100 százalékos volt). Az élőerő veszteségeit 125-128 ezer főre teszi – ez a 2. hadsereg közel egyéves keleti hadszíntéri tevékenysége során elesett, megsebesült és fogságba esett honvédek és munkaszolgálatosok száma. Közülük 49-50 ezren estek el, s közel ugyanennyien sebesültek meg.
26-27 ezerre tehető azok száma, akik fogságba estek – és akik közül kevesen térhettek vissza. Arányaiban a legnagyobb veszteséget a munkaszolgálatosok szenvedték el. Nagy Vilmos honvédelmi miniszter szerint az 50 ezer munkaszolgálatosból mindössze 5-6 ezer ember maradt életben.
Embertelenség az embertelenségben
„A második világháború idején a honvédségi kisegítő munkaszolgálat a Horthy-rendszer egyik különleges produktuma volt. A zsidótörvények következményeként – a „nagytömegű munkaerő feszesebb összefogása, gazdaságos kihasználása” jegyében –, jogilag és katonailag példátlan jogszabályokkal hozták létre. A kisegítő munkaszolgálat a hadsereg keretében fokozatosan a politika eszközévé vált. A sorköteles zsidó férfiakat növekvő számban fizikai munkával teljesített honvédelmi szolgálatra kötelezték. 1941 nyarától kiképzés nélkül, front- vagy hadműveleti területre, fegyver nélküli szolgálatra vezényelték őket. (Jó eszköz volt arra nézve, hogy egyéni behívással a belügyi hatóság által megfigyelt zsidó értelmiségiektől, ellenzéki személyektől „hivatalosan” megszabaduljanak.)” (Prof. Szita Szabolcs)
A zsidónak minősített vagy baloldali politikai nézeteik miatt munkásszázadokba besorozott személyek, azaz a munkaszolgálatosok helyzete minden képzeletet alulmúlt a 2. magyar hadseregben. Katonai ruházatot és fegyvert sem kaptak ezek az alakulatok, és a keretlegények kegyetlenkedéseivel is szembe kellett nézniük – hiába igyekezett enyhíteni szenvedéseiken Nagy Vilmos honvédelmi miniszter még 1942 folyamán. A 2. magyar hadsereg vezérkari főnökére nehéz szavakat találni. Kovács Gyula vezérőrnagy 1943. január 14-én így nyilatkozott: „…otthon a zsidók ne örüljenek, mert ez a háború azért még nem veszett el. Az otthon lévő 18 000 szabadságos jöjjön ki, majd kitaláljuk, mit csináljunk velük.” Január 22-én Kovács arra a kérdésre, hogy szükség van-e már a zsidó munkásszázadokra, csak annyit felelt Ungváry Krisztián történész szerint: „Igen, küldhetitek őket.” Ennek következtében még a megsemmisült hadsereghez is küldtek ki munkaszolgálatos alakulatokat.
Nagy Vilmos honvédelmi miniszter az emlékirataiban idéz egy elborzasztó esetet. „A doni vereség után jelentették nekem, hogy a 2. hadsereg visszavonulása során Dorosicnál egy kolhozban több mint 700 beteg munkaszolgálatost egy nagy istállóépület padlásán helyeztek el. Ezeknek a legnagyobb része kiütéses tífuszos beteg volt. Éjjel a pajta kigyulladt, és az égő padlásról mint lángoló fáklyák ugráltak le a szerencsétlen munkaszolgálatosok, hogy meneküljenek a tűzhaláltól. Lent azonban géppuskatűz fogadta őket. Azt jelentették később, hogy az égő embereket azért kellett lelőni, nehogy tőlük a major többi épülete is tüzet fogjon. Ez volt itt a tűzoltás.” Néhány túlélő vallomása alapján, valójában a keretlegények gyújtották fel az épületet. (a szerk.)
A kisegítő munkaszolgálatban halálba hajszolt, sokszor jeltelen gödrökbe elkapart honfitársaink áldozata és vesztesége, családjaik fájdalma az égbe kiált. Hét évtized után is figyelmeztetés a gyűlölet, a kirekesztés és az üldözés minden megnyilvánulása ellen.
Felhasznált forrás: Szegő Iván Miklós / Origo, a teékes írás ide kattintva olvasható el
