Miksa bácsi emlékére – búcsúeste és leltár
(Nógrád Miksa (1910-2012) Z’’L)
Nógrád Miksa bácsi az Amerikai úti szeretetkórházban vasárnap csendesen elszenderült, s nem ébredt fel többé. Miksa bácsi 102 évesen még aktív Facebook felhasználó volt, utolsó bejegyzését december 30-án írta: BÚÉK mindenkinek!, még jobb évet és sok jót kívánok!üdv: Miksa. Miksa bácsinak is hasonlóakat kívánunk, aki immár az égi kávéház teraszán figyel minket. Nyugodjon békében, legyen Neki könnyű a föld! Alábbiakban M. Lamos Krisztina írásával rá emlékezünk.
Tudtam, hogy így lesz, kezdettől fogva éreztem. Amikor olyan rövid idő alatt megkedveltük egymást, és szinte már csak velem volt hajlandó kimenni a fürdőbe, amikor elbeszélte nekem a szerelmét, és tanácsokat kért vele kapcsolatban, amikor meghívott a szülinapjára és minden nap megbeszélte velem az aktuálpolitikát, már biztos voltam benne, hogy így lesz. Tudtam, hogy megvár majd ezzel is.
Valamikor az év végén lett beteg, akkor legyengült, és ágynak esett, az utolsó bejegyzése a facebook-on december harmincadikai, ahol még mindenkinek boldog új évet kívánt. Utána már keveset kelt fel, éppen csak enni, kiült az ebédhez egy kicsit a székbe. De már nem játszott a számítógépen és nem jött ki a folyosóra, nem ment le a templomba, a büfébe sem. Elfáradtam, mondta esténként, és mégis mosolygott, mert amikor bevette az altatóját, végre jól aludt, nem ébredt fel minden hajnalban.
Tudtuk, persze, hogy így lesz, kezdettől fogva tudtuk, nem is várhattunk mást. Ez a rendje a dolgoknak. Dekompenzálódott és pang, a laborértékei folyamatosan romlanak. Ezek nővérszavak, hivatalos kifejezések. Mi idén már így adtuk át minden este-reggel egymásnak, és hozzátettük egymásnak azt is, vigyázzatok rá! De ami látható, az nem volt más, csak a gyengeség, a megdagadt végtagok, a nehezített lélegzetvétel. Egyébként beszédes, mint mindig. És kritikus, mint legtöbbször.
Tegnap előtt kért, hogy vigyem ki zuhanyozni. Rendszerint hetente kétszer, a fehér fürdető kocsival mentünk ki, átült a székbe, kitoltam, és olyankor hosszasan mosakodott, szeretett fürdeni. De tegnap előtt este mondtam neki, hogy aznap nem lehet, alig huszonnégy órája csapolták a tüdejét, most nem lenne jó megerőltetni magát. Rendben, bólintott, de akkor majd holnap, ígérd meg, hogy mindenképpen. Beleegyeztem, hogy majd meglátjuk. Amikor másnap átvettem a műszakot, a nappalos kolléganő mondta, hogy kiült az ebédhez, jött hozzá látogató, és hosszan beszélgettek, szóval gyenge, de jól van, sőt, meséli mosolyogva Kati, délután már veszekedett is valamiért.
A szobája ajtaja csukva van. Mindig nagyon utálta, ha becsuktuk az ajtót, annak éjjel nappal nyitva kell lenni, szélesre tárom hát, ahogyan bemegyek hozzá. Odabent fekszik a sötétben, hangosan beszél, amikor közelebb lépek, hallom, hogy számol magában. Harminchat, harminchét, harmincnyolc. Felkapcsolom a lámpát, fölé hajolok, elmosolyodom. Mit számolsz, kérdezem, bárányokat? Még ne aludjál, nagyon korán van! Amikor megismeri az arcomat és a hangomat, felnevet, bólint. Kérdezi, akkor ma kiviszel, ugye? Összeráncolódnak a gondolataim. Nem néz ki jól. Sápadt, a bőre fénytelen. Muszáj? – kérdezem, – megmosdatlak itt az ágyban inkább, az is nagyon jó lesz. De megígérted, feleli halkan.
A fürdető kocsit mindig ki kell hozni a hűvös raktárhelyiségből, és szobahőmérsékletűre kell melegíteni, mielőtt beleül, mert nem szereti a hideg műanyag érintését. Elmegyek a kocsiért, betolom a szobába. Tíz perc múlva visszamegyek, leveszem az ágyrácsot, felültetem, gyenge nagyon, kicsit féloldalas. Megpróbálom még egyszer lebeszélni, de nem sikerül. Biztos, hogy menjünk? Igen, kérlek, jól esne. Kigombolom a csíkos pizsamakabátot, segít levenni, kibújtatja a karját belőle. A hóna alá nyúlok, előre húzom az ágy szélére, felállítom a talpára, megemelem és egy fél fordulattal átültetem a székbe. A derekán, a keresztcsontján két sötétlila folt, egy éjszaka alatt alakult oda. A felfekvés első jelei. Minden nővér és beteg rémálma. Akaratlanul is felszisszenek a látványra.
Kiviszem a fürdőszobába. Széthajtom a lepedőt és ráterítem a radiátorra, mert úgy szereti. Nagyon szereti a langyos lepedőben való törölközést. Hűvösek a végtagjai, melegre állítom a vizet. Kezébe adom a zuhanyt, míg beszappanozom a szivacsot, majd visszaveszem tőle, és folyatom tovább a majdnem forró vizet a hátára. Látom, hogy jólesik neki. Azután elkéri a szivacsot, ahogy szokta, hogy megmossa az arcát a fejét, és alul saját magát, mindig szemérmes volt, azokat a részeket soha nem hagyja rám. Lehunyt szemmel ül a víz alatt, míg leöblítem róla a habot, szereti ezt hosszan, és míg rám nem néz, mindig addig hagyom, most is biccent, hogy jelezze, amikor elég. Megtörölgetem szárazra. Régebben mindig maga törölközött, de ehhez most már nincs ereje. Megint fél oldalra dől kicsit, a bal oldalára, megigazítom. Köszönöm, mondja. Jól van, tudod, hogy nincs mit, felelem. Alighanem most egy darabig úgysem jövünk ki. Míg talpra nem állsz rendesen, … így vagy úgy, teszem hozzá. Felnéz a szemembe és bólint. A mondat második felét is pontosan érti. Jobban, mint én.
Ráadom azután a tiszta pizsamakabátot, ölébe terítetem a lepedőt, visszatolom a szobába. Szorosan az ágy mellé parkolom a kocsit, hogy ne kelljen egy lépést sem tennie. Lehajolok, hogy ráadjam a papucsot, felemelem újra, segítek neki felállni, megfordulni, leülni az ágyra. Bágyadt, piheg. Múltkor azt mondtam az egyik ügyeletes orvosnak, egyre inkább olyan, mint egy napos csibe, most is ez jut eszembe. Vicces mondat ez, múltkor nevettünk is rajta, nekem most még sincs nevetni kedvem. Kibújtatom a lábát a papucsból, megemelem mindkét lábszárát, visszafektetem az ágyba. Betakarom. Mosolyog. Adok neki vizet, jólesően iszik. Felkapcsolom az éjjeli lámpát a feje felett. Tíz perc múlva megyek vissza hozzá, hogy beadjam neki az altatót. Megsimogatom az arcát, megint elmosolyodik. Elfáradtam, mondja, és kér egy nagyobb vánkost a lába alá, hogy polcoljam fel. Megigazítgatom, elfészkelődik a paplan alatt. Leoltsam a lámpát? – kérdezem. Azt feleli, mit számít, mindegy. Ezen meglepődöm. Mert soha nem volt mindegy neki semmi. Ezt a szót nem ismerte…
Soha nem volt mindegy neki semmi. A múltról csak nagyon ritkán beszélt, de néhány igazságtalanságot azért elmesélt. Annyit tudtam róla, hogy a világháborúban munkaszolgálatra vitték, de azután lassan minden rendbejött újranősült, katona lett, tisztként nyugdíjazták, szeretett utazni, és kézilabdaedző is volt éveken át. Úgy látszott, mintha csak a jelen nyomasztaná, a jövőért aggódna. Tudod, már nem magam miatt, de ott az a rengeteg fiatal, mondogatta. Az elmúlt két és fél évben majdnem minden este dühösen beszélt a változásokról, és végtelenül bosszantotta sok minden. Leginkább attól félt, hogy nem történik majd semmi. Vagy ha történik, akkor pedig az nem lesz elég. Már rég az utcán kellene lennetek, mondta mindig, és többen, radikálisabban, hangosabban. Ezzel engem bosszantott fel. Miért nekem mondod, én ott vagyok, és megyek. Miért engem bántasz, hát nem érted, egyébként is fáradtak az emberek, én is fáradt vagyok, most mindenki a szimpla túlélésért küzd. Ha nem tesztek valamit, nem lesz mit túlélni, válaszolta vérfagyasztó, és kimért halk elégedetlenséggel, sokszor még legyintett is, késő lesz. Ezt nem lehet ennyiben hagyni.
Egyszer majdnem összevesztünk emiatt. A folyosón várt a kis kerekes székben, még a gyöngyösimárton beszéde ellen megszervezett tüntetés előtt pár nappal lehetett. Beszélgetni akart velem, mert megnézte az egyik híradót a TV-ben és épp eléggé felzaklatta magát megint. Elkezdte mondani, hogy mit kellene tenni, sopánkodott, hogy az ellenzékben nincs semmi egység, és hogy a választási regisztráció, meg az egyfordulós választás és a rövidített kampány majd végképp kudarcra ítéli minden jó indulatunkat. Emlékszem nagyon ideges lettem. Jaj, legalább ne mondogasd ezt! Hiszen még bármi lehet! Feszült voltam, kapkodtam amúgy is, az osztályon egy hatvanéves rákban haldokló asszony miatt, és odavágtam neki, hogy elegem van a politikából, az életben annál sokkal fontosabb dolgok is vannak!… Azután bementem a mellette levő szobába. Még láttam az arcát, ahogy döbbenten néz, nem szokott hozzá, hogy felcsattanok, rendszerint igyekeztem őt megnyugtatni. Tisztába tettem az egyik betegemet, és mire visszaléptem a folyosóra, már nem láttam őt sehol. Utána mentem.
Láttam, hogy visszakerekezett, behúzódott a kuckójába, és elkezdett levetkőzni, lefekvéshez készülődött. Segítettem neki. Egyikünk sem szólt egy szót sem, csendben adtam rá a pizsamát, kezébe az altatót és a pohár vizet. Bevette, hátradőlt a párnán, és akkor az arcomba nézett. Olyan furcsa, tudod, mondta halkan, már olyan régen nem láttam az égen egyetlen csillagot sem. Kinéztem az ablakon most is, de az ég sötét. Mintha nem is volnának csillagok. Pedig a csillagos ég olyan gyönyörű szép! Hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak, elnémított a gyengédsége. Hát pedig biztosan vannak odafent csillagok, feleltem azután, csak azt hiszem, itt a városban nem látszanak. Túl sok a felhő és túl nagy a fény. Nagy a világosság, sok a reklám, és az utcai lámpák, – mellettük, felettük eltűnik a sok apró csillag fénye. De majd tavasszal, vagy koranyáron kiülünk az erkélyre és akkor meglátod, ott vannak azok a csillagok! Nemsokára tavasz lesz! Jól felöltözünk és kitollak a teraszra valamelyik este, jó? – mondtam neki és megsimogattam az arcát. Bólintott. Elmosolyodott.
Tíz óra múlt, amikor visszamegyek a szobába, hogy végre tényleg leoltsam a lámpát. Hangosan és mélyen lélegzik, elaludt. Két keze összekulcsolva a mellén, megfogom a csuklóját, a pulzusa gyenge, de jól tapintható. Feljebb húzom rajta a paplant, megérintem a homlokát, láztalan, meg sem rezzen, éppen csak sóhajt egyet. Összepakolok az ágyazó kocsin, a nővérszobában vár a szükséges adminisztráció. Leülök, megírom. Olyan furcsa a csönd, terpeszkedő, valahogy mindent beborít. Gyanús ismerős. Visszamegyek a 130-as szoba elé, megállok az ajtónál, befelé fülelek, ott már körülölel. Eszter átjön, csattan a vastag, folyosókat elválasztó fémajtó a hátam mögött. Megijedek a zajra, pedig már rég nem. Valami nem stimmel, mondom neki, és ketten lépünk be a szobába. Miksa bácsi fekszik, sápadt, mozdulatlan testtel. Arca, mint a szobroké. Elment, suttogom. Csináljunk azért valami fényt, mondja Eszter, és a kapcsolóhoz lép. Zsebemben a házi telefon, az orvost hívom, aki nem hiszi. Átjön, kénytelen mégis. Fülében a sztetoszkóppal lélegzetet keres, szemhéjat húz fel, pulzust tapint. Már nem lehet. Pedig még ott van, érzem. Kinyitom az ablakot, elmegyek mécsesért, meggyújtom, az éjjeliszekrényre teszem.
Az orvos azután megírja, amit szükséges. Feljön a kolléganő a földszintről, ketten visszük a tiszta lepedőt és a cetliket. Leszólok a portára, jöjjenek a testéért, ha lehet, még éjfél előtt. Kinyitjuk a szekrényt, tele van holmival, nem volt rokona, évek óta itt lakott a kórházban, ez volt az otthona. Leltározni kezdünk. Tizennégy trikó, hét ing, két zakó és három nadrág. Kabátok, cipők, alsógatyák. Zacskóban zoknik. Három villanyborotva, tartalék fogsor bögrében, vállfák. Pulóverek, plédek, meleg ruhák. Iratok a legfelső polcon beszorítva, és albumok. Sok a papír, két nagy cipős doboz telik meg vele. Értékleltár. Két karóra, nyolc szemüveg és egy bukszában kétezer ötszáz forint. Miután elviszik, kint a konyhában olvasom. Az életét. Amiről csak olyan nagyon keveset beszélt, a múltat. Százkét év. Két nagy cipős dobozban elfér.
Nógrád Miksa 1910. november 6-án született egy kicsi faluban, a település ma már Szlovákiához tartozik. De ő a családjával együtt feljött Budapestre, és magyar állampolgárságot kért Trianon után. Egy fiútestvére volt, Jenő. Díszoklevél zöld fóliában, emléklap még Ferencz József- től, hogy édesapja, Nógrád Ignácz részt vett az első világháborúban, ahonnan visszatért. 1928-tól kézilabdázik, az UTE-nál, és 1935-ben csapatot szervezett a Wolfner bőrgyárban. 1926-tól a szoc.dem párt tagja, 1929-től aktív, röplapokat terjesztett, gyűléseket szervezett, mozgósított. 1936-ban megnősült, feleségül vette Lichtenstein Olgát, és 1937-ben egy kisfiuk született, Tamás. 1942-ben munkaszolgálatra vitték, Aszódra, Esztergomba, Nadvornára és Kassára. Innen hurcolták el 1944-ben december 25-én Donnenkirchenbe, majd deportálták Mauthausenbe. 1945. május 4-én Günskirchenben szabadult fel, akkor már súlyos beteg volt. Wels-ben kezelték, csak 1945. augusztus 22-én érkezett vissza Budapestre. A deportáltakat gondozó országos bizottságnál aznap jelentkezett. Talán csak ott tudta meg, hogy feleségét, hét éves kisfiát, édesanyját és édesapját, testvérbátyját 1944 nyarán együtt vitték el Auschwitzba. Nem lehetséges tudni, meddig várta őket vissza. Erről soha nem beszélt. Belépett a kommunista pártba, és 1950-től került a honvédség állományába, csak utána nősült újra, elvett egy özvegyasszonyt és felnevelte annak fiát. Saját gyereke nem született több. Miután megözvegyült, teljesen egyedül maradt, akkor költözött be a Szeretetkórházba, és minden megmaradt ingóságát az intézménynek adta adományba. Ebből a pénzből újították fel a II. Belgyógyászat összes nyílászáróját és vettek belőle kerekes székeket is, meg orvosi műszereket.
Miksa bácsit nem volt, aki ne szerette, de legalábbis ne tisztelte volna. Nekem csak bő két év jutott, hogy fogjam a kezét, mossam a hátát, vigasztaljam, segítsek neki. Két év abból a százkettőből, amit közöttünk élt. Mégis örökre megőrzöm az arcát, tekintetét. Múlhatatlanul enyém lett a tudás, és az erő, amit önzetlenül és észrevétlenül adott át mindnyájunknak: Nem feledni a múltat, de mindig előre nézni, a jövővel törődni, másokért tenni – ez a fontos, és semmi más! A tettekben nyilvánul meg minden szándék és akarat! Miksa bácsi nem beszélt túl sokat az Örökkévalóról sem, nem nyilatkozott hitről, vallásról cirádásan, túláradóan. Csak éppen ameddig tudott, csendesen lekerekezett a templomba péntek esténként. Facebook profilján az utolsó változás a háttérkép, amit december harmincadikán cserélt le. A városligeti tó helyett ott most egy zsinagóga belső tere látszik, az előtérben egy menóra. És ez a kép is, így marad most már, örökre. Hiszen Ő már valahol ott van, messze, magasan, odafent, egy égi templomban. És mégis itt, miközöttünk, az emlékezésben örökre elválaszthatatlanul tőlünk. Miksa bácsi, nyugodj békében, legyen Neked könnyű a föld!
