Az angol labdarúgás elfeledett zsidó játékosai
Anthony Clavane / The Jewish Chronicle Online, MAZSIHISZ
Könyv egy angol fociklub zsidó származású játékosairól, szurkolóiról és tulajdonosairól
Néhány hete bukkant fel a sztori: a Leyton Orient szurkolóit olyan képekkel zargatták, amelyen az látható, hogy a stadionjukban több ezer ortodox zsidó Izrael-ellenes nagygyűlést tart. Ezen a sztorin inkább jót szórakoztam, mintsem megbotránkoztam volna.
„A rabbid tudja, hogy itt vagy?” című új könyvemmel kapcsolatban két felfedezést is tettem. Először is azt, hogy az Orient csapatának erős zsidó hagyományai vannak. Másodsorban pedig, a harediek igencsak labdarúgás-ellenesek.
elfelejtett_zsidofocist__k_anglia.jpg
Barry Silkman, az Orient csapat sztárja az 1980-as években
Az Orientnek mindig megkülönböztetett helye volt a zsidó közösség életében. Az 1960-as évek elején a cigarettázó, East End-i „keresztapa”, a londoni Zinderella klub törzstagja, Harry Zussman is játszott a csapatban, amely akkoriban szerezte legrangosabb díjait. A játékosokat két másik cigarettázó, feltörekvő vállalkozó, Les Grandes és Bernard Delfont segítette a pályafutásban, akik egy ideig a Chelsea riválisai voltak.
Clapton Orient az 1930-as években, a II. világháború után pedig Monty Berman és Arnold Siegel volt a zsidó gólkirály. Az 1970-es és 80-as években olyan zsidó játékosok rúgták náluk a labdát, mint Mark Lazarus, Barry Silkman és Bobby Fisher. Zussman után pedig Brian Winston lett a klub elnöke. A West Stand stadiont „kóser pályának” nevezték. A Jewish Chronicle egykori újságírója, Bernard Josephs szerint „jiddis áldásokat mondtak a játékosokra, akik egyébként teljes erőbedobással játszottak”.
Bernard Sonenfield végül a nem hivatalos zsidó részlegtől az alelnöki posztig vitte, és három másik East End-i játékos is csatlakozott a csapathoz: Arnold Pinkus, aki majdnem olyan magas volt, mint amilyen széles, valamint Alf Nathan és Derek Weintrabe. A félidőben a marhahúsos és szeletelt heringes szendvicsek mellett zsidóvicceket meséltek. „Az egész országot beutaztam, hogy lássam őket”, mondja az újságíró James Masters. „Carlisle-től Plymouth-ig, Torquay-tól Hartlepool-ig, hogy is tudnám elfeledni a Grimsby, a Wrexham és Macclesfield egzotikus helyszíneit. Minden meccsen ugyanazt a nadrágot vettem fel, mintha csak valamiféle nevetséges babonának akarnék eleget tenni, és a barátnőmmel is szakítottam, mert ő egyáltalán nem illett a képbe.”
Zussman, Grade és Delfont West End-i hírességeket hívott meg a focimeccsekre. Arthur Askey védjegyévé vált a hosszú sípszó, amellyel arra ösztökélte a nézőket, hogy a teraszokon a nagyobb hely elérése végett jobban húzzák össze magukat.
Delfont Oroszországban született Boris Winogradsky néven. Az angolok mackós, ámde mozgékony fickónak ismerték meg, aki mindig üdvözölte az autójából kilépő, a Royal Varieté előadásaira igyekvő angol királynőt. Az Orient játékosait aztán gyakran a legjobb helyekre ültették. „Az emberek megfojtanák egymást, csak hogy jegyet kapjanak a Royal Verieté műsorára”, mondta Sid Bishop csapatkapitány. „Eddig ötször vagy hatszor voltunk a show-n. Az egyik játék előtt az öltözőben Les Grandes-től viccesen megkérdeztem, hogy idén is el kell mennünk arra az átkozott show-ra?”
Az ortodox zsidók nem mindig örültek annak, hogy a zsidó fiúk fociznak. A harediek számára a zsidóság inkább spirituális, mint testi kultúra. Az 1960-as években történt egyszer, hogy a leeds-i Selig Brodetsky zsidó iskola igazgatója elvette tőlünk a focilabdát, majd másfél órás előadást tartott arról, hogy a zsidók miért inkább a könyv, mintsem a büntetőrúgások népe. Másnap a szünetben teniszeztünk. Amikor a teniszlabdát is elvette tőlünk, almamagokat vettünk elő.
A 20. század elején az első zsidó focista, Louis Bookman szülei helytelenítették fiuk elfoglaltságát. Gúnyolódtak a döntésén és inkább az iskolai ösztöndíjat részesítették előnyben a „zsidók elnyomóinak agresszív játékával” szemben. Azonban a brit-zsidó vezetés az integrációt választotta és a sport eredményeképp az angliai zsidók még inkább britekké váltak.
A 2012-es olimpia bizonyíték arra, hogy a brit hazafiság hirtelen multikulturálissá vált. A hazai szurkolók a legkülönfélébb származású brit sportolót egyaránt örömmel fogadtak. A sporttal és identitással foglalkozó szakemberek a multikulturális hazafiságról, mint új jelenségről kezdtek beszélni. Azonban van egy etnikai kisebbség, amely a sportra több mint egy évszázada úgy tekint, mint ami elő tudja mozdítani a hazafiság ügyét. Közösségi vezetőink úgy látják, mint egykor Philip Roth, aki a következőt mondta a baseball-ról: „Ez egyfajta szekuláris egyház, amely minden társadalmi osztályt, vallást és nemzetet megszólít. Olyan játék, amelyben a kicsi is naggyá válhat, ahol nincs keresnivalójuk a csalóknak és azoknak, akik nem igazi férfiak.”
Mindig is voltak zsidó bokszolók, focisták és sportolók, de nemigen beszéltek róluk. „A rabbid tudja, hogy itt vagy?” című könyvemben arról írok, hogy ideje elismerni azokat a nagyszerű zsidó sportolókat, akik az angol fociban kulcsszerepet játszottak, és sokat tettek azért, hogy ez a sportág a munkásosztály játékából szórakoztatóiparrá váljon. A zsidó focisták, szurkolók, írók, igazgatók és klubtulajdonosok története óriási. Ezek az emberek nagy utat tettek meg a gettóból a futball élvonaláig.
Dési Tamás fordítása
