Bálint-Radnóti, akik nem akartak zsidók lenni
Szerencsés Hajnalka / Forrás: FigyelőNet
„45 évig készültem rá, egy évig dolgoztam a szövegen, két hónapon keresztül tanultam kutyámmal az erdőben, négy hétig próbáltuk a színházban” – vall a (második) Radnóti-estjének születéséről naplójában Bálint András. A vasárnapi 25. jubileumi előadáson a FigyelőNet tudósítója is ott volt.
Hogy a művész az alkotás intim részleteit publikálta, jelzi, hogy az eddigi költői estekhez képest ezúttal valami másról is szó lesz, mint egy-egy költői életmű újraértelmezéséről, újraolvasásáról.
E mostani előadás (a bemutató 2007 márciusában volt) rendhagyónak tekinthető két szempontból is: egyrészt ezúttal nem maga a költészet, hanem – a felvonultatott dokumentumokon, illetve az életmű részletein keresztül – Radnóti Miklós küzdelmes identitáskeresése áll a középpontban. Másrészt az előadásnak voltaképpen két szereplője van: Radnóti Miklós és Bálint András. Kettejük élettörténete szinte végig párhuzamosan halad az előadás során, a korabeli Radnóti-szövegekre, dokumentumokra és versidézetekre Bálint András saját és családi történetei, sírós-nevetős anekdotái felelnek.
Az előadás során így két identitástörténet bontakozik ki, két olyan emberé, aki zsidónak született, de nem akart az lenni: a magát mindvégig magyar költőként meghatározó Radnótié, és a zsidóságával tizenévesen szembesített Bálint Andrásé.
Ehhez a bensőséges tartalomhoz ad bensőséges keretet a színpad, vagyis: a színpaddal egybeolvadt nézőtér. A székek négyzet alakban ölelik, fogják közre a díszlet nélküli fekete teret, az egyetlen motívum az egyik oszlopra festett angyal. Az előadó számára a tér csupán néhány lépésnyi, minden rezdülése, mozdulata premierben látszik, az is, ha kapkod, ha nem találja helyét a szemüvegének, ha ügyetlenül ül fel a korlátra és megbillen – de látszanak az érzelmei, a megindultsága, a zaklatottsága is. Nem csupán verset, naplórészletet, szöveget mond átélten: mélyen érintett, csak részben színész (valószínűleg ebből fakadnak sorozatos, helyenként bántó szövegtévesztések is). De ennek az elrendezésnek köszönhetően a néző sem tud „csak” néző maradni, nem tud kívülálló lenni, kénytelen párbeszédet folytatni a szövegekkel, ő is érintett lesz. Az előadó az egyik sarokból a másikba sétál, a reflektorok egy-egy fénycsóvával követik és egyben „vágják” is az egységeket.
A vers- és szövegmondás végig szikár, puritán, néha kissé talán sietős, kapkodós-hadarós, de semmi fölösleges hangsúly, semmi „szavalás” – a szövegek e nélkül is (vagy éppen ezért) erősek. A korabeli dokumentumok (részletek az abdai tömegsír feltárásakor kelt jegyzőkönyvből és orvosi véleményből, a zsidótörvényekből és a törvények parlamenti vitájából, a zsidó szerzők műveinek bezúzásáról szóló miniszteri rendeletből, újságcikkekből) mellett a személyes világ: Radnóti keresztlevele, a költő naplójának részletei, Radnóti Miklósné naplója, Radnóti feleségéhez írt levelei, levelezőlapjai. És persze a versek, ismertek és a kevésbé olvasottak is: a Nyolcadik ecloga, az Arckép, a Béke, borzalom, a Tajtékos ég, a Járkálj csak halálraítélt, a Péntek, a Töredék, a Majális, a Sem emlék, sem varázslat, a Hetedik ecloga.
A Nem tudhatom sorait már a nézők fejezik be. Persze ha valaki olyan felmenő társaságában tölti a gyerekkorát, aki minden új Radnóti-kiadást akkurátusan beszerzett, az az említett felmenővel együtt már a többi rész alatt is mozgatta a száját, mondta a verseket. Most viszont az egész színpad magától értetődően folytatja, mondja, vagy inkább mormolja a sorokat. A középiskolásoktól az egészen idősekig terjed a nézők életkora, ez a többgenerációs közösségi versmondás sokakra tesz katartikus hatást. Íme a kánonnal szembemenő hagyomány. (Nem mindig mondta jól a verset, de nem baj – mondja a felmenő, kimenet a színházból, és még mindig könnyes a szeme.)
