Mispochológia – avagy a zsidó családkutatásról
Bürg Judit
„Nem adhatunk gyermekeinknek mást, csak gyökereket és szárnyakat” – W. Goethe
Véletlenül kezdődött, még 1996-ban. Édesanyám, aki elpusztított családtagjai után igényelte a kárpótlást, megkért, segítsek beszerezni néhány születési és házassági igazolást, vidéki anyakönyvi hivatalokból.
b__rgjudit.jpgAz általa ismert helység születési anyakönyvében azonban nem szerepelt Auschwitzban meghalt édesanyja – nagymamám – neve, sem születési bejegyzése. A hírtől mamám teljesen összetört: „mi marad még nekem, ha már erre sem emlékszem? Olyan mintha újra elveszíteném” sírta el magát. Kutatni kezdtem hát családunk után. Lépésről lépésre, adatról adatra haladva végül sikert értem el, és kb. egy hónapi munka után készen volt az első vázlatos családfa (közben kiderült az is, hogy a vitatott születési hely nem Gyöngyöspata, hanem Gyöngyös-Encspuszta), mely azóta családtörténetté, szinte már regénnyé terebélyesedett. Így lett a kíváncsiságból először hobby, később szenvedély, mostanra pedig szakma. Az eltelt idő alatt számtalan anyakönyvet olvastam át, kutattam levéltárakban, vidéki hitközségeknél, könyvtárak adattáraiban, hallgattam a visszaemlékezőket. És közben rengeteget tanultam a magyar történelemből, a halachából, zsidóságról, családomról, magamról.
Biztosan állíthatom: Zsidó személyek/családok kutatása a legnehezebb feladat. Számos buktató áll a kutató útjában:
A sírkövekre sokszor csak héberül vésték a feliratot, az állami közigazgatás nyelve pedig (főleg a 18. században) latin volt. A kötelezően német vezetéknév használatát 1787-ben rendelte el Habsburg II. József, kalapos királyunk. Előtte őseink nem viseltek polgári vezetéknevet, csak patronymeket (pl. Abraham ben Chaim). Korai beazonosításuk ezért szinte lehetetlen.
A magyarországi zsidóság anyanyelve a 19. század első felében még a jiddis és a német. Zsidó személyek hivatalos anyakönyvezését csak 1840. után vezették be, természetesen kezdetben németül. Voltak régi zsidó községek, pl. a lovasberényi, ahol már az 1770-es évektől kezdve vezettek ún. körülmetélési könyveket (Mochelbuch). De ebben csak az újszülött gyerek és apja nevét tüntették fel jiddisül, héber betűkkel, így jó, ha ért és olvas a kutató ezeken a nyelveken.
1895 októbere előtt a felekezetek végezték az anyakönyvezést, az írnokok bemondásra, hallás után írták az adatokat. Nagyon sok a névváltozat, helyesírási eltérés, hibás dátum. De még ezeken kívül is számos akadály áll a kutató útjában. A levéltári kutatásoknál nehézséget jelentenek az időbeli korlátozások: születési bejegyzéseknél 90, házasságoknál 50, halálozásnál 30 évnél régebbi anyagok kutathatók csak szabadon (bár erre alapos indokkal lehet felmentést szerezni).
De még mielőtt mindenkit elijesztenék, bevallom, az ősök kutatása nem csak rengeteg idő- és papírmunka, de izgalmas nyomozás is. Kirakós, melyben a részletek óvatos összeillesztésével végül összeállhat a teljes kép.
Bár a családkutatás már a két világháború között is divatos volt a liberális szellemű, asszimiláltabb zsidó családokban, reneszánszát a rendszerváltás utáni évtizedtől éli. A háborúkban rengeteg irat elpusztult, és emlékező túlélő is alig van már. Kezdetben a kárpótlás okán, mostanában inkább a halványuló családi tudás miatt van rá igény. Sokan vannak olyanok – holokauszt túlélők gyermekei, unokái –, akik semmit, vagy alig valamit tudtak elődeikről, a régi zsidó életről. A Soá iszonyata elnémította a túlélőket, fájt az emlékezés.
És ott a félelem is: mi nem szeretjük, ha mindenféle névsorba írnak össze minket…
Mostanra alig maradtak néhányan, régi idők hiteles tanúi, kik ismerték ezt az eltűnt világot. A háború kitörölt egy egész generációt, fehér foltok sorakoznak a családok történetében, szakadások a múlt szövetén. Sokszor ezek a hiányok, a megismerés vágya hajtja az érdeklődőket. Gyökereim megismerése hajtott engem is annak idején. A negatívumként megélt hiányzsidóság helyett pozitív emlékekre vágytam.
Sok külföldre származott zsidó családjának történetét kutattatja magyarul már nem, vagy alig beszélő gyermeke, unokája, rokona. Ők még inkább vágynak erre a számukra idegen, kicsit misztikus világnak a megismerésére. Mindarra, amit a sajátos magyar zsidó létezés jelentett valaha. És kutatnak híres ősök után (ortodoxok főleg rabbik, cadikok, talmudisták után), akiknek élete és munkássága büszkeséggel töltheti el az utódot. Véleményem szerint ez jó dolog. Legyünk büszkék zsidó őseinkre, ismerjük meg és fogadjuk el múltunkat, mert csak így adhatunk jövőt (szárnyakat) gyermekeinknek.
Az írás eredetileg a Sófár XV/5. számában jelent meg (www.sofar-ujsag.hu).
