‘Úgy érzem, hogy halálra ítéltek!’
Czene Gábor / Forrás: Népszabadság
Tartja magát ahhoz az állításához, hogy a mostani kormány emberek tucatjait kergette öngyilkosságba. Korózs Lajos, az MSZP elnökségi tagja egy elkeseredett, nyolc éve rokkant ember levelét is idézi: „Úgy érzem, halálra ítéltek!”
Korábban parlamenti képviselő és államtitkár volt, de talán összesen nem szerepelt annyit a sajtóban, mint az elmúlt egy hétben. A kormány intézkedéseit Mengele-tervnek, a rokkantsági ellátás felülvizsgálatát auschwitzi módszernek nevezte. Árulja el: hirtelen ötlet volt, vagy jó előre eltervezte?
Nem hirtelen ötlet volt, de hát az egészségkárosodott és megváltozott munkaképességű emberek már hónapok óta ilyesmiket mondogatnak egymás között. Mert ők a saját praxisukból tudják, mi zajlik.
A Mazsihisz vezetői tiltakoztak az „elfogadhatatlan és rendkívüli mértékben ízléstelen” hasonlat ellen, mire ön közleményben kért bocsánatot. Önszántából tette? Beszélt például Mesterházy Attila pártelnökkel?
Attila még aznap felhívott.
Mit mondott?
Kérdezze meg őt… Bocsánat: az egész interjú erről fog szólni? Nem kíváncsi esetleg a rokkantak ügyére is? Hangsúlyozom, hogy a kormányzat magatartását és stílusát minősítettem. Véletlenül sem állt szándékomban megsérteni a holokauszt áldozatainak emlékét, és nagyon sajnálom, ha akaratlanul megbántottam valakit. Más dolog, hogy a Mazsihisz vezetői, ha úgy érezték, súlyos sérelem érte őket, a nyilatkozatuk megírása előtt talán telefonálhattak volna. Engem nem is kell felhívniuk, én kis ember vagyok. De Mesterházy Attilát sem hívták…
Miért hívták volna? Előzőleg az MSZP, jelesül ön sem egyeztetett a Mazsihisz vezetőivel.
Ennyi. Pont. Tudja, nagyon nagy baj van az országban, ha én arra kényszerülök, hogy ilyen kemény szavakat használjak. Összeszámoltam: tizenhét sajtótájékoztatót tartottam azóta, hogy a Fidesz elkezdte módszeresen szétverni a szociális biztonságot. Tizenhetet! Megérintette ez a magyar értelmiséget? Vagy az újságírókat? Foglalkozik bárki a legnyomorultabbak helyzetével? Az ő nevükben szólaltam meg. Nagyapám azt mondta annak idején – nagyon bölcs ember volt –, hogy kisfiam, a sírásás az egyetlen, amit fölülről kell kezdeni. Minden mást alulról… A Fidesz viszont fölülről diktál. Embertelen, ami itt folyik! A kormány felmondta a kockázatközösséget, kivonul a nyugdíjrendszer finanszírozásából. Kezdődött az alaptörvénnyel, amelybe bele se került az a szó, hogy „társadalombiztosítás”. A civilizáltnak nevezett világban mi vagyunk az egyetlenek, ahol nincs rokkantsági nyugdíj. Január elsejétől táppénzszerű ellátás van helyette. A rokkantnyugdíjak átlagos összege tavaly – amikor még volt – meghaladta a 70 ezer forintot. Most, ha valaki ellátott lesz, nagyjából a felét kapja, úgy 35 ezret.
A felülvizsgálatot végző orvosok képviselete közben azzal érvel, hogy azt a jogszabályt hajtják végre, amit még az ön államtitkársága idején fogadtak el.
Ez egyszerűen nem igaz. Csak az elnevezés a régi. A Fidesz megváltoztatta a minősítési rendszert, és ezt akarja belegyömöszölni abba a 2008-as szabályozásba, amely eredetileg tényleges szociális védelmet nyújtott. Ennek a védelemnek mára nyoma is alig maradt. Egyetlen példa: azoknak a közepes és annál nagyobb cégeknek, amelyek nem foglalkoztatnak elegendő számban megváltozott munkaképességű embereket, közel egymillió forintot kell befizetniük abba a kasszába, amiből a „rehabos” álláshelyeket támogatják. A kormány ilyen jogcímen 62 milliárd forintot szed be, de csak 40 milliárdot fizet ki. Hova tűnik a maradék 22 milliárd?
Tudja bizonyítani állítását, hogy a kormány tucatjával hajszolt öngyilkosságba embereket?
Barátomat pár hónapja temettem el. Kétgyerekes, kétdiplomás értelmiségi volt… Arról az édesanyáról bizonyára hallott, aki özvegyi nyugdíjat kapott, a fia rokkantnyugdíjas volt. Búcsúlevelet írtak: egyikük az egyik sínre, másikuk a másik sínre hajtotta a fejét… Emlékezhetünk, hogy Veszprémben egy férfi, akitől megvonták a rokkantnyugdíját, szíven szúrta magát a nyugdíj-igazgatóságon. Év végén majd megnézzük a statisztikákat, hogy mennyi volt korábban az öngyilkosságok száma, és mennyi az idén. Félek, hogy nincs vége. Sok elkeseredett levelet és e-mailt kapok.
Mutatna néhányat?
Várjon kicsit… „Úgy érzem, hogy halálra ítéltek” – írja valaki, aki 14 éves korától kemény fizikai munkát végzett, 31 éves munkaviszonnyal rendelkezik, és nyolc éve rokkant. Másvalaki arra készül, hogy a Parlament előtt leönti benzinnel és felgyújtja magát. Egy asszony nem tudja eldönteni, hogy gyógyszert vagy élelmet vegyen. Egyik sorstársa már eldöntötte: „ha egyszer odáig jutok, hogy a gyógyszert nem tudom kiváltani, mert kell kenyérre, akkor kenyeret veszek”. Rengetegen panaszkodnak, hogy miközben az állapotuk nem javult, a felülvizsgálat során az orvos csökkentette a rokkantsági fokot. Mankóval járó, végtaghiányos embereket is munkára alkalmasnak nyilvánítanak. Miközben az egészségesek számára sincs munka.
Jó, de akkor mi lesz?
Beadványt nyújtottam be Szabó Máté ombudsmanhoz, kérve, hogy forduljon Alkotmánybírósághoz. Ő még megteheti. Abban bízom, hogy az Alkotmánybíróság mielőbb felfüggeszti az eszement kormányzati intézkedések végrehajtását. Sürget az idő. Július 31-ével például az úgynevezett védett szervezeteknél dolgozó megváltozott munkaképességűek finanszírozására elfogy a pénz. Tízezreket fognak az utcára rakni. Tízezreket! Jövőre aztán újra lehet pályázni. Gratulálok! Addig miből fognak élni? Nem az űrből jöttek ezek az emberek: a mi barátaink, ismerőseink, rokonaink. És ezen nem háborog Magyarország!
