Anna Porter: Higgadtan Kasztnerről
Forrás: Élet és Irodalom
Amikor Fischer István kérelmezte, hogy távolítsák el a Kasztner tiszteletére elhelyezett emléktáblát, kérését – mint írja – azzal indokolta, hogy „Kasztner neve fémjelzi a magyar zsidóság félrevezetését, becsapását a Zsidó Tanács és a hitközségi, valamint a cionista vezetők által a gettósítás és deportálás idején.”
Vagyis Kasztnert történelmi felelősség terheli mindenért, amit akár ő maga, akár a magyar zsidóság vezetői tettek. A Zsidó Tanács tagjait a nácik nevezték ki, és az ő parancsaikat kellett végrehajtaniuk. A cionistákat, akik közé Kasztner is tartozott, nem kedvelte a hitközségi vezetőség, és a zsidók többsége alig valamit tudott a tevékenységükről. A döntésképes korban lévő férfiak zöme munkaszolgálatban, a fronton vagy Magyarországon, de katonai „keretek” felügyelete alatt kényszermunkát végzett. A náci megszállóknak első dolguk volt, hogy letartóztassák az antifasisztának tartott értelmiségieket és politikusokat. Akik mindezek után még cselekvőképesek maradtak, egymással is állandó, kétségbeesett vitákat folytattak a menekülés és az ellenállás bármily csekély lehetőségéről. Kiszolgáltatottak voltak az idősek, a gyerekek és az asszonyok is, akiket hamarosan, nagy állami akció keretében eltávolítottak az országból. A katasztrófáért az áldozatokat, a zsidók bármelyikét felelőssé tenni elég értelmetlen ugyan, de az események alapos elemzése utólag megkívánja zsidó vezetők cselekedeteinek mérlegelését és minősítését is. Mindezek mérlegelése és minősítése a történészek szakmai módszereivel is lehetséges, de mindenkinek, különösen a holokauszt túlélőjének joga van érzelmileg is viszonyulni valamennyi esethez és személyhez. Engem a dráma, a szinte kibogozhatatlan, ellentmondásos helyzetek és azokban az emberi jellemek sokasága fogott meg, amikor Munk Pétertől először hallottam Kasztner Rezsőről. Igyekeztem mindent elolvasni, megnézni, és mindenkit meghallgatni, aki-ami közelebb vezetett a megértéshez. A személyes érzelmeket és indulatokat, igyekeztem a tényeknek alárendelni. Már amennyire képes vagyok rá. Könyvemen, megállapításaimon természetesen lehet vitatkozni. Kasztner Rezsőnek két különálló története van. Az egyik 1944-ben, Magyarországon játszódik, a másik egy évtizeddel később, Izraelben. Aki elolvassa a könyvemet, láthatja, hogy mindkettő szerepel benne, és az is kiderül számára, hogy melyek voltak a levéltári, irodalmi forrásaim, és kik voltak a beszélgetőtársaim. Forrásaim között vannak azoknak a szerzőknek a könyvei is, amelyek ismeretét Fischer István rólam nem feltételezi. Az igazság viszont az, hogy nem csupán elolvastam, és a források között szerepeltettem mindkét könyvet, hanem a szerzőkkel, akiktől sokat tanultam, leveleztem is. Csakhogy más véleményre jutottam, mint Gall Andras. Ennyit a Kasztner-vonatról és a könyvemről, ami a kanadai, angliai és amerikai kiadás után Ausztráliában is megjelent. Legnagyobb örömömre már magyarul is olvasható, és hamarosan a lengyel kiadás is az olvasókhoz jut. Sokat és sokáig dolgoztam rajta, ami természetes. Nem is említeném meg, ha Fischer úr ÉS-beli hozzászólásából nem volna kiérezhető az a gyanú, hogy Peter Munk vagy bárki más ez idő alatt a munkámat anyagilag támogatta, szponzorálta volna. Ez rám nézve sértő, mert az a feltételezés van mögötte, hogy a véleményemet a támogatók igényei befolyásolták. Szeretném Fischer urat és a lap olvasóit tájékoztatni, hogy nem így történt. Mellesleg: Vlad Drakul igazi életéről írtam egy képekkel és magyarázatokkal szolgáló könyvet, amely azt bizonyítja, hogy semmi köze sem volt a vámpírtörténethez. Fischer úrnak szíve joga ezt „ponyvaregénynek” tartani, lelke rajta.