És visszatérnek a gyermekek az ő határukba
Schőner Alfréd
Harminchat éves koromig kellett várnom, amíg első alkalommal megkaptam az útlevelet Izraelbe. Három és fél évtizedig egy magyarországi születésű zsidó nem kapta meg a lehetőséget, hogy a Szentföldre, Atyái földjére látogathasson.
Persze nem én voltam az egyetlen, hanem a magyar rabbi kar többi tagja sem. Jó néhányan azért voltak olyanok, akik illegálisan, Bécsen keresztül mégis eljuthattak Erecbe. A bécsi izraeli követségen ugyanis nem pecsételték be az útlevélbe az izraeli vízumot.
A magyarországi zsidóság delegációjának tagjaként 1984-ben, s ez már a politikai enyhülés egyik első jele lehetett, Tóra maradványokat, Tóra töredékeket vittünk Erec Jiszráélbe. A cél az volt, hogy az egykoron meggyalázott, megszentségtelenített, vagy egyszerűen csak tönkrement tekercstöredékeket Jeruzsálembe vigyük, hogy ott méltó módon „elrejtsük”, eltemessük őket. A több mint száz szifré kódes maradvány a Templom hegyen a modernkori genizák számára kialakított barlangban pihennek, melyek emlékei az egykor élő magyarországi zsidóságnak.
Tel_Aviv_l__tk__pe_a_rep__l__g__pb__l.JPG |
| Tel-Aviv látképe a repülőgépből |
Utazásunk előtt nem várt meghívót kaptak a delegáció tagjai. Az Állami Egyházügyi Hivatal illetékesei „szíves beszélgetésre” invitáltak bennünket, szóval raportra rendeltek. Hidegszemű tisztviselő hívta fel a figyelmünket, vigyázzunk, mert az egy hadban álló ország, ahol nem vállalnak felelősséget testi épségünkért. Egyben hozzátette, ne hozzanak szégyent a Magyar Népköztársaság jó hírére, csak semmi cionizmus! Az ott lévő rabbik és világi vezetők dermedten hallgatták az intő szavakat, megszégyenítve érezték magukat, de szívük mélyén mégis mosolyogva fogadták a kioktatást.
Csomagolás, készülődés, felfokozott várakozás, s végre a várva várt utazás….
Amikor először megláttuk a Földközi tengert, Tel-Avivnál, mindannyinknak könny szökött a szemébe. Több ezer év után újra otthon! Csendesen mormoltuk az ősi áldást: Légy áldott Örökkévaló, aki életben tartottál bennünket, s engedted számunkra, hogy megérjük a mai napot.
Tel-Aviv különösen szép felülről madártávlatból. Közlekedése dinamikus, a város a magasból tekintve is életerős, lüktető, eleven metropolisnak tűnt. Jó volt látni, jó volt odaérni. Még néhány kedélyes szó a gépen, élcelődő megjegyzés a helyzet fonákságán, majd hirtelen egy nem várt mondat hangzik el a kapitány szájából: „Kedves utasunkat, Schőner Alfrédot arra kérjük, maradjon a fedélzeten, s csak akkor hagyja el a gépet, amikor már mindenki leszállt!”
Torkomban dobogott a szívem! Mi történhetett? Mégsem szállhatok le?
Mikor a többiek már elhagyták a repülőt, szép lassan elindultam a kijárat felé. A lépcsőről lejőve az átizzott repülőtéri beton szavakkal elmondhatatlan forróságot sugárzott. Hirtelen egy katonai dzsip kanyarodott elém. Felfokozott kíváncsisággal és izgalommal teli pillanatok voltak ezek. A dzsipben, a volánnál 185-190 cm magas katona ült. Kényesen ápolt szakáll borította arcát. Fekete napszemüveg takarta szemét. Ékes magyarsággal bizalmasan szólt hozzám: „Frédi nem ülsz be mellém?”
Az_akkori_termin__l_felirat__nak_rekonstru__lt_v__ltozata.JPG |
| Az akkori terminál feliratának rekonstruált változata |
A meglepetéstől elakadt a hangom.
Nem ülsz be mellém? – ismételte meg a kérdést, s hangjából némi „incselkedés” hallatszott. Amikor levette szemüvegét, mélyen a szemébe néztem, s tekintetében ismerős kuncogást véltem felfedezni. Megszólalt:
– Nem emlékszel rám, Zelekovics Sanyi vagyok a Népszínház utcából, nem emlékszel rám, együtt énekeltünk a Nagy Fuvaros utcai templomban Smilovics bácsi kórusában?
Mögöttem a hatalmas repülőgép, előttem a kitárulkozó város, s mégis egy pillanatig gyerekkorom kórusa villant fel. Stern Laci, a csodahangú kántor, Gerendai Bandi, a tenorista, Szűcs Gabi, a baritonista, Waldmann bácsi, a gyönyörű hangú basszista és sok-sok kisgyerek, akik közül már nem emlékszem mindenki nevére.
Az emlékek zűrzavarából a Ben Gurion repülőtér betonjára érkeztem vissza. Zelekovics Sanyi így szólt hozzám:
– A repülőtér egyik parancsnoka vagyok. Láttam az utas listán, hogy Te is ideérkezel, gondoltam, köszöntöm a rég nem látott barátot – majd hatalmas kezével kedélyesen hátba vágott, hirtelen gázt adott, s a dzsip a főbejárat elé gördült. Ismét megszólalt:
– Nézd e hatalmas feliratot – mutatott fölfelé, – és soha ne felejtsd el ezt a pillanatot!
Jeremiás könyvének gyönyörű mondatát olvastam el héberül először Izraelben.
???? ???? ??????
„És visszatérnek a gyermekek az ő határukba!” (Jeremiás 31.15.)
Elhangzott a Nagyfuvaros utcai zsinagóga Szimhát Torá vacsoráján 2008. október 22-én

