Egy kibuc, és ami mögötte van
Kelemen Éva / Forrás: Kultúra.hu
László Gergely képzőművész egy – legalábbis a szó eredeti, nemes értelmében – kihalt települési-közösségi létforma nyomába eredt. A Jad Hanna kibuc története évtizedekkel ezelőtt és a közelmúltban készült felvételeken elevenedik meg, emberi sorsok és arcok tükrében egy szelet történelmet tárva a látogató elé.
A kibuc: zsidó találmány. A héber kovec (csoport) szóból képezték a nevét egy olyan speciális települési formára, amelyet a baloldali, cionista ideológia és a hely speciális jellegzetességeiből adódó szükség alakított ki” – írja a László Gergely kiállításához mellékelt tájékoztató. Kibucok a szó szoros értelmében már nem léteznek, a képzőművész mégis arra vállalkozik a Jad Hanna Kibuc Projekt keretében, hogy ennek a létformának, ezen belül is egy konkrét közösség történetét dolgozza fel. Az 1950 áprilisában fiatal, magyar holokauszt-túlélők által Izraelben alapított Jad Hanna kibuc elsősorban tagjai elkötelezett baloldaliságáról volt híres, nevét a hősi halált halt Hanna Szenesről kapta. Az alkotó anyai nagyanyja és annak férje is az alapítók között volt, ők a mai napig – körülbelül századmagukkal – most is a kibuc területén élnek. László Gergely a családi érintettségtől vezérelve kezdett el foglalkozni a témával, az elmúlt 15 évben háromszor is felkereste a helyet, miközben szemtanúja lett egy egykori működő közösségi forma lassú szétforgácsolódásának.
A kArton Galéria falán nyolc tablóvitrinben sorakozó archív és a művész által készített, kicsinyített fotók: karakterek, arcok, vidám közösségi és családi jelenetek, színielőadások, kertek, házak. A mozgalmas, rengeteg élményt magában rejtő kavalkád egy boldog közösséget mutat, de mint az László Gergely tárlatvezetéséből kiderül, sok elégedetlenkedő is akadt a kibuc évtizedei alatt. Egy borbély kapcsán kialakult helyzet jól példázza a kibuc működésének esetleges hézagait: a közösség fodrászt hívott, de a kommunista szellem jegyében közösen kellett állniuk a költségeket. Többen viszont berzenkedtek, „az már mégsem járja, hogy neki három gyereke van, én meg kopasz vagyok”. Az elvi kérdéseket felvető eset némileg már előre jelezte a forma labilitását. Az alkotó felismerte: ez az utolsó lehetőség arra, hogy még szemtanúk segítségével rendszerezze a kibuctanács képarchívumát, felgöngyölítse az egykori állapotokat. A kiállított képek mellett az egyik fotó alapján rekonstruált díszlet és vetítés is látható a kiállításon. A képzőművész nem titkolt célja, hogy a kibuc területén ma élő közösségek – kibucnyikok, gázai telepesek, szudáni menekültek és thai vendégmunkások – közreműködésével az év végén videót készít. A felvételt az egykori, a kibucban Purimkor rendezett színielőadásokon, illetve más közösségi eseményeken készült fotók mintájára képzeli el, egyfajta rekonstrukcióját a korábban történteknek. A projekt tehát folytatódik, a kArton Galériában látható kiállítás csupán az első állomás lenyomata. A kiállítás október 24-éig tekinthető meg, szaladjanak, amíg lehet!
