Megyesi Gusztáv: Élő legendáink
Forrás: Élet és Irodalom
„Elítélem! Mint sportember röstellem magam mindenki helyett, akit be lehetett szervezni. Nagyon sokféle presszió ért bennünket, sportolókat abban az időben, nehéz állást foglalni, hogy ki mit miért tett és kiről mit mondott, de ez a fajta cselekedet egyértelműen elítélendő!”
Ezeket a szavakat Buzánszky Jenő, olimpiai bajnok labdarúgó mondta a Nemzeti Sport október 9-i, csütörtöki számában, illetve az újságírás természetéből adódóan nyilván előző nap diktálta az újságírónak, feltehetően az esti órákban, de mindenképpen fél kilenc előtt.
Az időpont nagyon fontos.
Október 9-én este ugyanis, pontban 20 óra 34 perckor a samsungsport.hu portál adott közre egy interjút az Aranycsapat egykori jobbhátvédjével, mégpedig Buzánszky Jenő nem ítéli el Kárpáti Györgyöt címmel, amelyben Buzánszky részletesen kifejti, hogy ezután se fog más szemmel nézni Kárpátira, mert teljesen együtt érez vele, egyébként se szabadna már ilyen ügyekkel foglalkozni.
Majd a hazai sportélet nagybecsű krónikásai minden bizonnyal megfejtik, hogy mi a csoda történhetett Buzánszky Jenővel október 9-én este, mondjuk hét és nyolc óra között, hogy ennyire meg tudott változni a véleménye; más nemzeti nagyságunk azért várni szokott ilyenkor legalább egy-két hónapot, s csak azután mondja korábbi véleménye szöges ellentétét.
Mindezzel én nem az Aranycsapat élő legendájának a jellemét vagy értelmi képességeit akarom kétségbe vonni, csupán kellő óvatossággal jelzem, hogy nemzetünk nagyjai mennyire komolytalanná tudják magukat tenni a jövő nemzedékei előtt. De annyira, hogy engem a Kárpáti-féle ügynökügyekben már hosszú ideje nem is maga a besúgás ténye érdekel, hanem az érintettek reakciója, hiszen az már nem a múltról, hanem a szép lassan kikerekedő jövőről szól.
Azt most hagynám, hogy Kárpáti György mai hívei a jobboldalon egyszerűen nem hiszik el, hogy kedveltjük egykoron Halasi fedőnéven jelentett, sőt, Szijjártó Péter a tévében bejelentette, hogy „mivel a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó cáfolta az őt ért ügynökvádakat, a Fidesz ennek alapján értékeli az ügyet, vagyis a sportolónak hisz”. Ez érthető, hiszen a cáfolat a legkényesebb jogi próbát is kiállná bárhol a világon, annyira erős az érvrendszere: „nem voltam ügynök, mindenki hazudik, amúgy is cukros vagyok, meg akarnak ölni”.
Hanem az egykori társak reakciói. Hogy Kárpáti eleve nem lehetett besúgó, hiszen mindennap együtt edzettünk, és semmi jel nem utalt arra, hogy besúgó lenne. Dömötör Zoltán, Tokió bajnoka azzal cáfol, hogy „Gyurika mindig vicces személy volt, lehet, hogy viccelődve mondott olyan dolgokat, amiket esetleg egyesek, akiknek tényleg ez volt a feladatuk, úgy érzékelték, hogy valami ilyen tevékenységet csinált. Én nem tudok erről.” Ambrus Miklós a gyerekkori barátságukra hivatkozik, Markovits Kálmán Kárpáti jobboldali beállítottságára, maga az érintett pedig azzal érvel, hogy már csak azért is képtelenség lett volna őt beszervezni, hiszen köztudottan fradista volt, azok meg nem a rendszer barátai.
Sokat tapasztalt, a diktatúrát megélt nagyjaink szerint tehát a besúgás olyan foglalatosság volt az elnyomó érában, amit vicces ember nem űzhetett, ebből következően a titkosszolgálatok kizárólag gyomorbajos, melankóliába zuhant személyekkel tartották életben a rendszert. Illetve, a besúgás mint produktív tevékenység kizárólag látható módon, mindenki által észrevehetően volt gyakorolható, a besúgó leginkább a széles nyilvánosság előtt súgott be a többiek füle hallatára, már persze, ha nem volt párttag, sőt jobboldali volt és fradista, mert azokat a rendszer kellő tisztelettel békén hagyta.
Ez nem vicc. Sőt a dolgok mai állása szerint előfordulhat, hogy a magyar bíróságok a fenti momentumokat minden további nélkül erősebb bizonyítéknak tartják, mint a hatos kartont.
Jó, a sporttársak érvelése kutyafüle ahhoz képest, mint amikor a népszerű festőművész azzal védte Szabó István filmrendező besúgói múltját az ÉS hasábjain, hogy ügynöki múltja nélkül a rendező nem tudott volna olyan zseniális filmeket csinálni, mint amilyeneket csinált. Amit csak azért hozok elő, mert épp ezekben a hetekben derült ki, hogy Mária országát gyakorlatilag magán-titkosszolgálatok irányítják, leginkább bankárok megrendelései alapján, következésképpen itt az ideje az UD Vagyonvédelmi ZRt.-t rávenni a filmkészítésre; évtizedeken át zsákban hoznák haza nemzetközi fesztiválokról a díjakat.
Bocsák Miklós újságíró a héten vetette fel a Sport Extra című lapban, hogy vajon miért éppen a Kárpáti-dosszié került nyilvánosságra, hiszen lebukhatott volna más is. Hiszen midőn ő a hetvenes években a Népsportnál dolgozott, ahol már a főszerkesztő is eleve úgy mutatkozott be, hogy „jó napot kívánok, az elhárítás ezredese vagyok”, a munkatársak hétköznapi természetességgel vették tudomásul, hogy a legtöbb sportoló be van építve, nagyságrendekkel több, mint amiről ma a kutatók írnak. Kárpátit például Halacskának nevezték a háta mögött, akinek „az országban elsők között olyan maszek alkatrészboltja volt, ahol mindent meg lehetett kapni, amit máshol nem, s hogy ő mindent ki tudott járni, ő bármit megtehetett, bármit mondhatott, amit még olimpiai bajnok társai sem”.
Számomra már rég nem az az érdekes, hogy ugyanez az ember mint a kommunista rendszer áldozata áll ki rendszeresen jobboldali nagygyűlések színpadára, s az igaz szó erejéről beszél, miközben levelet hamisít, s legjobb barátja, egykori csapattársa is azt nyilatkozza róla, hogy hazudik. Mint ahogyan Grosics Gyula, a másik élő legenda is a kommunista rendszer áldozatának vallja magát, holott a hatvanas években az övé volt Pest első butikja, önálló műsora volt a tévében, s hosszú éveken át volt a Volán teljhatalmú sportköri elnöke; más már nyilván rég belepusztult volna ekkora elnyomásba.
Hanem az az érdekes, hogy mintha semmit se változott volna a világ: Kárpáti ebből az ügynökvádból is busás hasznot húz majd, a jobboldal jövő heti, ötvenhatos nagygyűlésén tízezrek fogják ünnepelni mint nemzeti hőst, Buzánszky Jenő pedig marad, ami volt, a szerényen élő kisember, akit még jól ki is röhögnek.
