A Világ Igazáról
Valaczkay Gabriella / Forrás: Népszabadság
Élete legnagyobb szerencséje hatéves korában érte Agnes Hirschit. Anyjába kapaszkodva lépett be az egykori amerikai nagykövetség Szabadság téri épületébe, mert Pesten azt beszélték, hogy dolgozik ott egy svájci, aki zsidókat ment. 1944 májusában a gyereknek különösen nagy szüksége volt pártfogóra, mert brit állampolgárként a deportálás várt rá.
Ugyanis a születése előtt, 1937 végén – amikor apja még gabonásként üzletelt a tőzsdén – a szülei jobbnak látták, ha a háború elől Nagy-Britanniába menekülnek. Csakhogy egy hónappal Agnes londoni születése után a családfő meggondolta magát, mert úgy érezte, ő túlságosan magyar az emigrációhoz. Így mózeskosarában hazacipelték kislányukat, angol irataival együtt.
1943-ig viszonylag normális polgári életet élhettek Báthory utcai otthonukban, szakácsnővel és gyereklánnyal. 1944 márciusában azonban, amikor a németek megszállták Budapestet, és már a fél város az életéért küzdött, fölfogták, hogy újra menekülniük kell. Anyja, Csányi Magda hallott egy svájci diplomatáról, aki igazolásokkal, útlevelekkel segített a zsidókon. Akkoriban a svájci kirendeltségnek több „ellenséges” hatalom képviseletét is el kellett látnia, 13 másik ország mellett Nagy-Britanniáét. De ez még kevés lett volna az életben maradáshoz. Az igazi szerencse az volt, hogy a svájci alkonzul, a gyermektelen Carl Lutz imádta a kislányokat.
– Anyám a lelkemre kötötte, hogy viselkedjek nagyon jól, vagyis lehetőleg meg se szólaljak – emlékszik a napokban Budapesten járt Agnes Hirschi. Egyetlen szó nélkül belopta magát a bürokrata szívébe, feje búbján dülöngélő, valószínűtlenül nagy rózsaszínű masnijával, meg az alatta kunkorodó fürtökkel. Lutz a csinos, fiatal Magdát házvezetőnek fogadta átmeneti otthonába: az egykori brit rezidencia ötvenszobás, Werbőczy utcai épületébe. – Kaptunk ott egy biztonságos kis lakrészt, éppen ezért édesapámnak nem is volt kérdés, hogy elengedjen-e minket. Gyerekként persze nem a rettegésre emlékszik az ember, hanem például arra, ahogy a diplomata-sofőr kisfiával repülni próbáltunk a padlásról. Vagy, ahogy Lutz feleségét, Gertrúdot vártam haza bicskei élelmiszer-beszerző körútjáról.
1944 decemberétől, a nagy bombázásoktól kezdve súlyosbodott a helyzet, akkor az egész ház levonult a légópincébe, és ott is maradtunk, egészen a februári felszabadulásig. A ház gyakorlatilag a fejünk fölött égett el. Az idézőjelbe tett menekítők meg, már nem tudom, hogy nácik vagy nyilasok, a garázsban álló autók kulcsát követelték Lutztól, de ő nem tudta, vagy nem akarta átadni nekik. A pinceablakon valahogy sikerült elmenekülnie.
Nem ez volt az egyetlen eset, hogy Carl Lutz farkasszemet nézett a halállal. Nekik mindig pisztoly volt a kezükben, neki a diplomataigazolványa. A 76 ház valamelyikében, ahová a pártfogoltjait költöztette, mindig adódott valami probléma, így szinte állandóan úton volt, gyakran a fényképezőgépével. Szóval Agnes és édesanyja – akinek szívében a leghangosabb fegyverropogás közben éledtek gyengéd érzelmek a mintabürokrata iránt – ezekben a hónapokban alig látták megmentőjüket. Lutz a Palesztina Hivatallal együttműködve több ezer fiatalt juttatott ki a brit mandátumnak számító Palesztinába, a diplomáciai védelem alá vett, Vadász utca 28. szám alatti Üvegházba pedig a svájci konzulátus kivándorlási részlegét költöztette. Így az utcán folyton több százas tömeg tolongott ott kollektív útlevélért, odabent pedig a háború utolsó hónapjaiban 3000 ember talált menedéket. Mindeközben Lutz a volt amerikai nagykövetségen berendezett Idegen Érdekek Képviseletét már teljes egészében a zsidómentésnek szentelte. Segédkezett a Svájcba irányított híres Kasztner-vonat akciójának megszervezésében is, amelyben 1684-en menekülhettek meg az auschwitzi lágertől.
A svájci egyébként a Bécs felé tartó halálmenetekből szintén igyekezett kiragadni, akit tudott – nem véletlen, hogy Hitler magyarországi megbízottja, Edmund Veesenmayer táviratban javasolta feletteseinek a félreállítását. Szerencsére a sürgönyre sosem érkezett meg a válasz. Így történhetett, hogy a háború végéig Carl Lutz 62 ezer (mások szerint több mint 70 ezer) embert mentett meg a haláltól. 1945 májusában mégis neki kellett menekülőre fognia, legalábbis sürgősen elhagynia az oroszok által felszabadított Magyarországot. Hazajutnia azonban nem volt egyszerű: hatalmas törökországi, portugáliai és spanyolországi kerülővel ért Svájcba. S ott földijei első kérdése nem az volt: hogyan bírta ki ezt az egészet vagy miféle lelki erőből mert szembeszállni a nácik akaratával. Hanem az, hogy van-e elvámolnivalója. Amikor pedig a költségelszámolás következett, azt latolgatták a felettesei, vajon a törökországi hotelben elfogyasztott narancsléje valóban szükséges kiadásnak tekinthető-e.
– Rettenetesen bántotta az értetlenség, a közöny. Mesélt volna a kollégáinak erről az ép ésszel fel nem fogható emberpusztításról, meg a magukfajtáról: a minden gyilkos szabályon kiskaput találó diplomatákról – süket fülekre talált. Semmiféle állami elismerést, köszönetet nem kapott Svájcban, amíg élt – meséli Agnes, aki majdnem harminc éven át figyelhette közvetlen közelről Carl Lutz vívódásait. Hiszen az idősödő férfi Bernbe hazatérve felbontotta házasságát Gertrúddal, majd 1949-ben visszajött Pestre, hogy feleségül vegye az addigra szintén elvált Csányi Magdát. – A gondolatot is gyűlöltem, hogy Svájcba kell költöznünk, ehhez képest igen hamar beilleszkedtem – emlékszik Agnes Hirschi, aki a berni gimnázium után következő kereskedelmi iskolájában már kenterbe verte svájci osztálytársait a három hivatalos nyelvből rendezett tanulmányi versenyen. Carl Lutz pedig apja helyett apja lett a lánynak, bár így nem hívhatta őt, hiszen vérszerinti papája élt még Budapesten. Onkelnek, Onkinak becézte hát Lutzot, aki azzal kényeztette őt, amivel csak tudta. Egy valamit nem adhatott, mert neki sem volt belőle sok: jókedélyt.
– Soha nem heverte ki apám a Pesten töltött három évet. Tilos volt mellette hangosan hallgatnunk a rádiót, állandóan fejfájásra panaszkodott, és ha beszélt, többnyire csak az emlékeiről. Azon tipródott, tehetett-e volna többet. Legnyomasztóbb emléke az a téglagyári jelenet lett, ahol a deportálásra összegyűjtött több száz ember védlevelei közül volt kénytelen kiválogatni a hamisakat. Istent kellett játszania, aki életre szóló és halálos ítéleteket osztogat.
Persze képtelenség lett volna, hogy Agnes Hirschi egész élete nevelőapja holokausztélményeinek árnyékában teljen. Fiatal szakfordítóként férjhez ment, két fia született, s amíg velük volt otthon, cikkeket kezdett írogatni egy berni napilapba. Csakmiután gyerekei iskolába mentek, lett főállású, nyugdíjba vonulásáig igazi „all rounder” zsurnaliszta, ahogy meséli. Vagyis a tartományi politikától kezdve, a divaton át a szomszéd falusi tenyésztőkör tisztújításáig mindenről írt. Interjúkat, többek között a világhírű színésznővel, Hildegard Kneffel vagy Uri Gellerrel, aki az ő berni német dialektusából is kihallotta magyar származását.
Érdekes módon egyvalamiről sosem cikkezett Agnes Hirschi: a vészkorszakról. – Tudom, hogy ez maguknak furcsán hangzik, de a holokauszt Svájcban nem téma. A mindennél előrébb való neutralitás érdekében ezt az időszakot a hidegháborús években senki sem boncolgatta. Olyannyira, hogy apámat is csak a Jad Vasem, a Holokauszt Áldozatainak és Hőseinek Izraeli Emlékhatósága ismerte el a Világ Igaza kitüntetéssel, amit a zsidómentés közben életüket kockáztatók kapnak. A svájci Bundesrat csak születésének 100. évfordulóján tett hasonló gesztust.
Hogy mit kapott útravalóul metodista lelkésznek készült nevelőapjától, azt könnyen megfogalmazza Agnes Hirschi. Mondhatni, kompakt válasza van erre, interjúk százaiban finomíthatta. Arra is kapásból válaszol, vajon ő ugyanígy járt volna-e el apja pozíciójában. Nem biztos. Az egyetlen kérdés, amire elgondolkodva, sőt vonakodva felel, az a neonácizmus. Merthogy szörnyű érzés meghallgatnia a híreket, legutóbb a norvégiai mészárlást, az egyértelmű. Ezért is érzi létszükségletnek, hogy a Holokauszt Emlékközpontban nemrég nyílt Életmentő vízumok című kiállítást (amelynek megnyitójára ő is Budapestre érkezett), a lehető legtöbb városba, iskolába elutaztassák.
Eddig a küldetés. De mit érez akkor, amikor azt látja, hogy fiatal vagy középkorú európaiak – akiknek nagyszülei még közelről látták, mint gyilkolja halomra az egyik fajta ember a másikat – ma ugyanazokat a gyűlöletszavakat skandálják? Erről a kevésbé programszerű véleménye Agnes Hirschinek az, hogy az ember nem változik. Kegyetlen volt, kegyetlen, és az is marad. Azt már szerénytelenség volna hozzátennie, ami ebből következik: hogy újra meg újra eljön az apja-féle életmentők ideje.
| AGNES HIRSCHI
Budapesti szülők gyermekeként 1938-ban született Londonban, ahol anglikán vallásúként anyakönyvezték. Az embermentő svájci diplomata, Carl Lutz nevelt lányaként egyik legfontosabb feladatának a hozzá hasonló hősök emlékének megőrzését tartja. |
