Hiány
Negyela László Márk, Szabadka
„Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig ültök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanítottalak?!
Vagy ha elmúlt s többé vissza nem jő
A víg ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!” (Tompa Mihály: A madár, fiaihoz, részlet)
A szabadkai zsidóság deportálásának 67. évfordulójára
Azt nem tudom, hogy a szabadkai nagy zsinagóga padjain a számozás meddig tart és melyik (volt) a legnagyobb szám, de azt tudom, hogy a földszinten 850 ülőhely volt a férfiak, a karzaton pedig 550 a nők részére.
Azt mesélik – hasznos négyzetmétereit tekintve – ez (volt/van?/lesz?) Európa egyik legnagyobb zsidó imaháza. Ma jobb esetben a kíváncsi látogatóktól vagy a felújítást (apránként) végző építőktől hangos. Újabban egy galamb lakik benn (nem felhőtlen örömünkre). Amúgy üres.
Már amennyire üres lehet még épségben maradt padjaival s a Zsolnay cseréppel és terrakottával megrakott faládák tucatjával. Megkopva és olykor megcsonkulva, sziluettjei még ma is sejtetnek valamit. Ha körbenézünk, lenyűgöz a nagysága, a kupola alatti tér, és maga a kupola, amely egy egész várost akar lenyűgözni. Valahogy tisztában vagyunk azzal, hogy nem erre teremtetett. Nem arra, hogy pangjon, sem turista látványosságnak, sem avantgárd színháznak, galambszállásnak pedig végképp nem.
komormarcell.jpgA szabadkai Széchenyi (majd Nagy októberi forradalom, mostanság Komor és Jakab) téri zsinagóga hanyatlása 1944-ben kezdődött, amikor (is) a (magyar) zsidóság áldozata lett a megmagyarázhatatlan pusztításnak. Egyik szombaton már nem emelték ki a Tórát, mert nem volt minján, sőt, egyáltalán: nem volt már Szabadkán zsidó sem. 1944-ben a XX. század egyik legkiválóbb magyar építészét, a szabadkai zsinagóga egyik megálmodóját, az akkor 76 éves Komor Marcellt (képünkön) a nyilasok nyugat felé küldik gyalogmenetben, majd legyilkolják.
Amikor Fenyves Ferenc lapkiadó-újságíróról, Sugár Manó vegyeskereskedéséről vagy a Ruff család édesipari üzeméről beszélünk, és felmerül a kérdés, hogy ma miért nincsenek olyanok, mint ők voltak: zsidók, magyarok, szabadkaiak, szabadkai magyar zsidók, nos, arra csak egy válasz van: holokauszt. Történelemmel (a helytörténettől a világtörténelemig), irodalommal, művészetekkel és végeredményben semmivel sem foglalkozhatunk anélkül, hogy a holokauszt árnyéka ne vetülne rá.
Amióta i.sz. 70-ben lerombolták a jeruzsálemi szentélyt és csak a zsinagógai istentisztelet maradt meg, a zsidók bizonyos dolgokat – szokásokat és berendezési tárgyakat egyaránt – átmenekítettek a zsinagógákba. De semmi sem lehet olyan, mint előtte volt, mert a hiányt érezni kell – figyelmeztetnek. Ezt a hiányt nap, mint nap érezzük. Mert nem csak, hogy zsinagógáink (amelyek még épen maradtak), hitközségeink és közéletünk üres vagy hiányos, de a temetőink is üresek. És nem idézhetjük a Nemzeti dal részletét: nemcsak sírjaink nem domborulnak, de nincsenek az unokák sem, akik leborulnának. A gazzal benőtt, árva temetők: ez is a hiány része.
A hiány nem kézzelfogható, nem definiálható, nincs rá képlet. A hiány az, ami volt, ami nincs, ami megismételhetetlen, az űr, amit nem tölt be más. Nincs kisebb vagy nagyobb, mérhető, osztályozható vagy rangsorolható hiány. Mert hiány az üres zsinagógánk, a 150 fős kile, meg az is, hogy a mai kor Fenyvesei, Milkójai és Ruffjai sincsenek.
