Nem szabad abbahagyni
Fekete György / Forrás: Népszabadság
Őszintén bevallom, nem tudom, hogy ki alkotta meg a „nácik levadászása” meggondolatlan (mert embertelen) kifejezést.
Amennyiben antifasiszta oldalon állt, igen nagy hibát követett el vele, de azok is, akik – szintén nácizmusellenesként – átvették. Nem véletlen, hogy Révész Sándor a közelmúltban megjelent cikkében, amelyben a fasiszta háborús bűnösök felkutatásának és felelősségre vonásának abbahagyását szorgalmazza, belekapaszkodik.
Szerintem a Népszabadság egyébként kétségtelenül érdemes munkatársa ez esetben mégis alaposan téved. Jó szándékúan, ám melléfog. Állításomat (ami egyben a kérdésről kialakított, általánosnak szánt véleményem) a következőképpen indoklom.
A háborús bűn megbüntetésének alapvető értelme, hogy normát, mintát adjunk a társadalomnak. E funkcióból vezethető le minden további meggondolás.
Elsősorban az, hogy a háborús bűn – nem véletlenül – soha nem évül el. E minősítése a legsúlyosabb elem megbüntetésében. Mert elkövetője kiiratkozott az emberiségből. Büntetése nem bosszú, hanem igazságtétel. Jár a társadalomnak. Akárhány éves a bűnös. Hogy bűnös-e a gyanúsított, kizárólag bíróság előtt derül ki. Öregember, öregasszony, hangsúlyozzuk, se kivétel.
Lényegtelen tehát, hogy bíróság elé állításakor a bűnös mennyi idős, mentalitása-ideológiája megegyezik-e azzal, amikor a háborús bűnt elkövette. E bűne megbüntetése szempontjából vallási alapú, egyházi keretekben történt esetleges megtérése, bűnbánata is közömbös.
Éppen a háborús bűn megbüntetésének morális-etikai kontextusa miatt a halott háborús bűnös ellen is le kell folytatni a büntetőeljárást és valamiféle „szégyenmegállapító” ítéletet szükséges hozni, amennyiben korábban élete során – bármi folytán – elkerülte az eljárást.
Természetesen indokolt történelmi időhatárt húzni. Javasolnám, legyen az, amióta nemzetközi jogi, illetve diplomáciai szinten lényegében létezik a háborús bűn fogalma (1899/1907 – Hága). Lehet a versailles-i békeszerződés (Németországgal), illetve a Népszövetség megalakítása is (1919). Ezeknél korábbi-későbbi számos ok miatt nem célszerű. Így a háborús bűn nem válik parttalanná, nem relativizálódhat.
A mi időnkre érvényes erkölcsöt és jogot azért számítanám a két hágai egyezménytől, illetve a versailles-i békeszerződéstől/a Népszövetség megalakításától, mert korábban nem ismerték (el) a háborús bűnt, illetve nem volt általánosan elfogadott, alkalmazni tervezett vagy akárcsak tárgyalt fogalma, továbbá a civilizált világ erkölcse is lényegesen eltért napjainkétól. (Ma már a szabad rablás nem megengedett stb.). Igaz, Grotius „De jure belli ac pacis” c. művében (1625), amelyet évszázadokon át a diplomataképzés zsinórmértékének tekintettek, nyomatékosan hangoztatta, hogy a háborúban sincs minden megengedve, azonban se korszellem és-erkölcs, se egyezményekkel megerősített nemzetközi egyetértés nem támasztották alá ez irányú gondolatait, tételeit – legalábbis a XX. század elejéig.
A szerző tanár
