Reménykedés a gödör szélén
Szántó Judit
„Remélem, a bíróság elhiszi, hogy nem bonyolódtam Novickkal semminemű kémkedésbe. Az a tény, hogy információkat szolgáltattam neki, elővigyázatlanságra vall, de semmiképpen sem kémkedés.
A Zsidó Antifasiszta Bizottsághoz egyáltalán nem volt közöm; azt hiszem, ezt sikerült bebizonyítanom. Soha nem voltak nacionalista érzelmeim. Amerikát azért hagytam el, és azért jöttem a Szovjetunióba, mert érzelmileg nem tudtam ott élni. Soha nem bántam meg, hogy szakítottam az ottani élettel. Az volt a vágyam, hogy egy szocialista államban dolgozzam. 1934 óta becsületesen dolgoztam a Szovjetunióban, és munkámban teljes kielégülést találtam. Talán voltak esetek, amikor szűk látókörű érzésekbe estem, de szovjetellenes nézeteket soha nem vallottam.
Ha a bíróság ennek ellenére bűnösnek talál, kérem, adjanak alkalmat, hogy büntetésemet a férjemmel együtt töltsem ki. Azt is szeretném közölni a bírósággal, hogy az előzetes nyomozás során tett úgynevezett vallomásom a nyomozó képzeletének terméke volt, és nem igaz.”
rem__nyked__sag__d__rsz__l__n_1.jpg
Lina Stern
Az ötvenegy éves Kajke Szemjonovna Vatenberg-Osztrovszkajának 1952. július 11-én, az utolsó szó jogán elhangzott mondatai ezek. Július 18-án a per további tizenkét vádlottjával, köztük férjével, Ilja Vatenberggel együtt halálra ítélték, és augusztus 12-én valamennyiüket kivégezték. (Egyetlen vádlott „úszta meg” három és fél éves munkatáborral: az ekkor 74 éves Lina Stern kutató orvos, a Szovjetunió első női akadémikusa, aki, csodák csodája, vissza is tért a Gulagból.)
A washingtoni Holokauszt Múzeum könyvesboltjában vettem a Sztálin titkos pogromja – a Zsidó Antifasiszta Bizottság elleni háború utáni inkvizíciós eljárás című, angol nyelvű könyvet, amely életem egyik legmegrendítőbb olvasmánya maradt. A Holokauszt gyászfekete árnyékában ez az ügy a háttérbe szorult, nálunk is kevesen ismerik, pedig Sztálin Holokausztja is figyelemreméltó rémtörténet. A nyugati közvélemény rokonszenvének és adakozó kedvének mozgósítására ő maga hívta életre 1942-ben a Zsidó Antifasiszta Bizottságot, és vezérkarát – későbbi áldozatait – maga nevezte ki; két tagja még Amerikába is elutazhatott propagandakörútra. (Fényképezkedtek is a szerencsétlenek Einsteinnel, Chaplinnel, Yehudi Menuhinnal, Paul Robesonnal. Az egyiket agyonlőtték a per másodrendű vádlottjaként, a másikat, Szolomon Mihoelszt, a híres színészt a per nyitányaként „baleset érte”, azaz halálra gázolták.) A háború után Sztálin halállistáján a zsidók kerültek sorra. Az 1948-ban feloszlatott Antifasiszta Bizottság tagjait már 1949-ben letartóztatták, hogy három éven át tartó vallatás és kínzások után 1952-ben egy katonai törvényszék szigorúan titkos tárgyalásán Amerika javára elkövetett kémkedéssel, valamint zsidó nacionalizmussal vádolják őket. A kivégzés napját orosz értelmiségi körökben „a költők Szent Bertalan-éjének” is nevezték, mivel a tizenhárom áldozat közül öten jiddis nyelven alkotó költők és írók voltak (egy további pedig az Állami Zsidó Színház színésze és művészeti igazgatója).
A Holokauszt sokunkat sokféleképpen érint. Számomra az egyik legfájdalmasabb, legtragikusabb élmény a halálra szántak reménykedése. A fentebb idézett középkorú zsidó asszony, amúgy egyszerű angol-orosz fordító, összetévesztette a sztálinizmust a cárizmussal, amikor a száműzötteket házastársuk vagy jegyesük is elkísérhette Szibériába (Lenin is megkapta Krupszkaját.) Férjével együtt akart a Gulagban sínylődni – de csak a közös halálban egyesülhetett vele.
Eszembe jut egyik nagynéném, édesapám unokanővére: Barna Hugóné Szántó Irénke, egy szellemileg fogyatékos felnőtt korú leány, a dédelgetett Macika anyja. Ő írta a miskolci gettóból: „Azt beszélik, hogy deportálni fognak. (Milyen hamar elterjedt ez a műszó!) Az Isten attól mentsen meg bennünket!” Félt, pedig gyanútlan volt, és reménykedett, hogy az áldott miskolci gettóban maradhatnak.
rem__nyked__sag__d__rsz__l__n_2.jpg
Szolomon Mihoelsz temetése
A fasizmus – és a sztálinizmus – a legtermészetesebb és legőszintébb emberi érzelmeket használta ki és csalta meg. Aki reménykedik, nem lázad – nehogy eljátssza nem létező esélyeit. Vajon őszinte volt-e Kajke Szemjonovna hitvallása a szovjet állam, a szovjet eszmények mellett? Vagy „csak” élni akart?
Vannak rendszerek, ahol ezek az ördögi kérdések felmerülhetnek. Áldja jó sorsát mindenki, aki nem ismerte őket.
Az írás eredetileg a Sófár újság XIV. évf. 2. számában – sofar-ujsag.hu
