Habzó szájjal zsidózott: Megünnepelné a kulturális minisztérium
Teschet Péter / Forrás: Heti Válasz
Lehet-e ünnepelni az antiszemita írót?
A francia kultuszminisztérium minden év elején közzéteszi az adott évben ünneplendők névsorát – olyanok nevét, akik valamilyen okból kiérdemlik a franciák büszkeségét. Nem egyszerűen emlékeznek rájuk, hanem ünneplik őket – amint az elnevezés is mutatja: „célébrations nationales”.
Írói tehetségét senki sem vonja kétségbe, amint vad zsidóellenessége sem kétséges. Újra fellángolt a vita: lehet-e egy ilyen emberre emlékezni.
Frédéric Mitterand kultuszminiszter azonban a sajtó elé már úgy állt ki, hogy nem vitte magával az idei ünnepségek programfüzetet, abban ugyanis szerepel egy olyan író neve, aki bár kitörölhetetlen a francia irodalomtörténetből, de az antiszemitizmus történetének is része.
Idén lesz Louis-Ferdinand Céline halálának ötvenedik évfordulója, és a jobboldali kormány először úgy vélte: őt is felveszi azok közé, akikre a franciák büszkék lehetnek. Nicolas Sarkozy köztársasági elnök maga is többször utalt rá, hogy nagy Céline-rajongó.
Irodalmilag érthető is: az 1894-ben született író komor hangulatú, szaggatott stílusú regényeivel egyszerre adott képet a múlt század elejének árnyoldalairól – leghíresebb regénye, az Utazás az éjszaka mélyére -, és hozzájárult a francia nyelv megújításához. Többen a német Ernst Jüngerrel állítják párhuzamba: hasonlóan radikális témaválasztás és nyelvezet jellemezte mindkét szerzőt – és megítélésük is hasonlóan ellentmondásos. Ugyan Jünger nem támogatta a hitleri rendszert, de elitista jobboldalisága nem állt távol azon ideáktól, amelyeket a nácik is vallottak.
Céline ennél nyíltabb volt: egyértelműen állást foglalt Hitler mellett, és már-már patologikus módon gyűlölte a zsidóságot. „Inkább lőjön le egy német, mint hülyítsen el egy zsidó”, mondta a II. világháború kitörésekor. Párizs német megszállása idején igen jó viszonyt alakított ki az ott élő német értelmiséggel – többek között a Wehrmacht kötelékében harcoló Ernst Jüngerrel -, és számos röpiratban szólította fel a francia lakosságot, hogy fogjon össze a németekkel a bolsevizmus ellen, amit Céline persze a zsidósággal azonosított mindig. Ernst Jünger maga számol be naplójában, hogy Céline a németektől a zsidóság teljes kiirtását remélte.
A háború utolsó óráiban először Németországba menekült – tartva a baloldali ellenállók bosszújától -, majd Dániába, ahol letartóztatták. Távollétében az új francia állam halálra ítélte, de aztán megkegyelmeztek neki, így az ötvenes években visszatérhetett, és lassan ismét publikálni kezdhetett. Semmit sem bánt meg, sőt: valamiféle meg nem értett, náci zseni pózában tetszelgett, különféle ezoterikus dolgokkal foglalkozott – és újra orvosként dolgozott. Antiszemita közéleti tevékenységét színes magánélettel egészítette ki: naplóiból és barátainak visszaemlékezéseiből kiderül, hogy nagy híve volt a csoportos szexnek, rendszeresen rendezett orgiákat provence-i birtokán.
Céline vitathatatlanul a francia irodalom egyik legkiválóbb alkotója, egyesek második Proustként említik – ámde kérdés, hogy egy nyíltan náci szimpatizáns, antiszemita ember kiérdemelheti egy egész ország megbecsülését. Mihelyt kiderültek a kultuszminisztérium tervei, Serge Klarsfeld, zsidó aktivista azonnal tiltakozott, és a Céline-emlékév visszavonását sürgette.
Ugyan Franciaországban eddig mindig tudtak különbséget tenni egy személy morális és szellemi képességei között, a kultuszminisztérium meghátrált, s Céline-t kivette az ünnepeltek névsorából.
Sajátos módon éppen a baloldal egyes reprezentánsai háborodtak fel leginkább. Phillippe Sollers író „cenzúraminisztériumról” beszélt. De bírálta a döntést két zsidó származású sztárfilozófus is, Bernard-Henry Lévy és Alain Finkelkraut: utóbbi szerint éppen az ilyen szerencsétlen döntések miatt hihetik azt egyesek, hogy Franciaországban létezik holmi „zsidó lobbi”.
Jean-Noel Jeanneney történész szerint azonban elég lenne átnevezni az emlékévet „nemzeti ünneplésről” „nemzeti emlékezésre”: elvégre Céline az emlékezést mégiscsak kiérdemli, még ha valóban kevéssé is méltó arra, hogy egy egész ország hivatalosan ünnepelje.
