Baráti búcsú Polgár Lászlótól
Gordon Gábor, az Élet Menete Alapítvány elnöke / Új Élet
A művész úrral, Lacival, nagyon közel kerültünk egymáshoz az utóbbi években, és hatalmas megtiszteltetés nekem, hogy barátomnak szólíthattam őt.
Amúgy ő apukám gyermekkori barátja volt, együtt jártak talmud-tóra oktatásra. Laci édesanyja és az én nagymamám hosszú éveken keresztül együtt koptatták a Bethlen téri zsinagóga padjait.
Én első alkalommal Agárdon találkoztam vele személyesen, talán 7–8 éves lehettem. Laci a kertben ült, egy naptár volt a kezében, énekelgetett, dúdolgatott, mormogott az ő félelmetes basszus hangján. Megkérdeztem tőle, hogy miért nézegeti egyfolytában a naptárját.
Mesélte, hogy azt nézi, az elkövetkezendő hetekben a világ melyik részére utazik fellépni, és mutatta, hogy már most tudja, jövő nyáron ilyenkor hol fog énekelni. Emlékszem, nagyon irigyeltem ezért a sok utazásért.
Azóta tulajdonképpen folyamatosan követtem életét, karrierjét, sorsát. Kivétel nélkül mindig meghallgattam, amikor Magyarországon szerepelt. Bizonyára többen tudják, Laci már elég régen Svájcban élt. Úgy döntött, nem szeretne tovább ebben az országban maradni.
Erre több nyomós oka is volt, és azt gondolom, élete végéig elkísérték ezek az okok, érzések. Pár évvel ezelőtt próbáltam őt meghívni Lengyelországba, hogy vegyen részt a magyar csoporttal közösen az Auschwitzi Élet Menetén, de azt mondta, hogy ő képtelen odamenni, nem akar, fél, retteg, értsem meg, ne kívánjam ezt tőle. Amúgy megjegyezte, volt már ott régebben, de soha többet nem szeretne visszamenni.
Két évvel ezelőtt Frölich Róbert főrabbi úr kérésére elvállaltam, hogy a Dohány utcai zsinagóga 150. születésnapja alkalmából szervezek valamilyen koncertet. Sokat gondolkodtam, hogy kit kellene felkérni, amikor egyik éjszaka eszembe jutott Laci. Ő a tőle megszokott félelmetes hangon (máig a fülemben van) így szólt: Gabikám, csináljuk, rendben van. Mesélte, hogy gyerekkorában sokat énekelt a zsinagóga gyermekkórusában, ezért is közel áll hozzá a Dohány-templom, bár ők a Bethlen térre jártak inkább. (Amennyire emlékszem, egy-egy alkalommal a Nagyfuvarosban is felkérték őt Kol nidrét énekelni.)
Belevetettem magam a munkába. Lacival szinte minden héten egyeztettünk valamit, pedig még közel egy év volt a koncert időpontjáig. Polgár Lászlóra és barátaira, Komlósi Ildikóra, Sümegi Eszterre, Fekete Attilára és Fekete László főkántorra, Kovács János karmesterre és a Magyar Állami Operaház művészeiből alakult zenekarra annyian voltak kíváncsiak, hogy a zsúfolt földszinti sorokon kívül a karzat két emeletén is ültek.
Polgár László a több mint háromórás koncertet követő ráadásban történelmet írt! Wagner Trisztán és Izolda című operájából énekelt, majd egy megható, őszinte beszédet mondott a népes közönségnek, melyben megmagyarázta, miért is döntött úgy, hogy ezt a művet itt és most előadja, hiszen 2009. október 18-ig sehol a világon zsinagóga falai között Wagner zenéjét nem lehetett hallani. „Amit hallottak, az Wagner Trisztán és Izolda című operájából Marke monológja. Pillanatnyilag ez tükrözi lelkiállapotomat.
A zene eleve kifejezi azt az érzést, tolulást, mely a jelenetben a fájdalom, a döbbenet, a megcsalatottság, a bizalom földrengésszerű megrendülése, a barát elvesztése, a kétségbeesés és a reményvesztés lelkiállapota. A megválaszolhatatlan kérdés utáni csönd a lélek sikolya.
gordongaborpolgarlaszlo.JPG
Gordon Gábor és Polgár László
Belegondoltak, vajon miért választottam záróakkordként Wagner muzsikáját, akinek személye eléggé megosztó? Azért, hogy megértsék: én megpróbáltam a magam lehetőségein belül áttörni azt a falat, amely Wagner antiszemitizmusáról szól.
Mellesleg Wagner a zeneirodalom egészét figyelembe véve megkerülhetetlen. Azt is vállalva, hogy mindezt a zsinagóga ünnepének alkalmából teszem. Ezzel akarom jelezni mondanivalóm súlyát.
Nem szeretem a politizáló művészt, de vannak helyzetek, amikor az ember nem maradhat néma. Egész életemet a magyar kultúra felemelkedésének és a világban való megismertetésének szenteltem. Magyarországon, hazámban, olyan politikai erők nyernek teret, melyek gondolati magja a történelem tragikus éveit sejtetik feleleveníteni.
A veszély nagy. Lehet, hogy 1100 km távolából jobban érezhetők az országban történő változások, de az is lehet, hogy egy művész felfokozott érzékenysége miatt bennem mindez felerősödik. Auschwitz óta tudjuk, nem lehetünk kicsit rasszisták. A bakancsok árnyékában félek. Balkáni mentalitással hogyan akarunk európai szellemiséget képviselni? Bízom a józanész győzelmében. Köszönöm, hogy ilyen szép számban eljöttek és meghallgattak.”
Még egy kis adalék. A koncert előtti este Bandi Laci barátommal felszaladtunk Polgár Lacihoz budapesti lakására, és ott késő estig arról beszélgettünk, mi hogyan lesz másnap. Mi nagyon izgatottak voltunk.
Már éjfél fele járhatott, amikor Laci azt kérdezte tőlünk: – Miért vagytok ilyen idegesek? Úgy csináltok, mintha nektek kellene holnap énekelni. – Nem hiszem el, hogy te nem izgulsz – feleltem.
A koncert után behívott az öltözőjébe, nagyon szorosan átölelt, és közben a fülembe súgta, megint azon a félelmetes hangján: – Nagyon köszönöm neked, Gabikám!
Ekkor értettem meg igazán, hogy előző este csak ránk terelte a figyelmet magáról. Nagyon is izgult! Laci, szerintem kisgyerek kora óta készült erre a fellépésre ebben a zsinagógában…
Drága Laci!
Köszönet és megbecsülés emberi és művészi helytállásodért, bátorságodért, barátságodért! Nyugodj békében, és csak énekelj tovább, te nem hagyhatod abba!
