Komoróczy Géza: A zsidók
Forrás: Élet és Irodalom LIV. évfolyam 32. szám
Előadásomat (1) egy régi asszirológus tanítványom emlékének ajánlom.
Húsz évvel ezelőtt, azután, hogy az ELTE bölcsészkarán a szűkkörű asszirológiai képzéshez kapcsolva megindítottuk a sokkal szélesebb kört érintő és vonzó hebraisztika szakot, szemrehányást tett nekem, bár csak négyszemközti beszélgetésben, hogy elzsidósítottam az egyetemet.
Bevallhatom, hogy amikor a mai előadásra felkérést kaptam, ez a máig nem halványuló, a vért ma is az arcomba kergető emlék közrejátszott a témaválasztásban. Nem egyszerűen az akadémiai antiszemitizmus ellen tiltakozom minden erőmmel. Lehet, hogy akadnak a jelenlévők között, akik az előadás címét – egy ókortudományi konferencia programjában – provokatívnak találják; nem kesztyűt akarok dobni eléjük: valódi, nagy történeti kérdésekről fogok beszélni, igaz, csak nagy vonalakban; azt próbálom szemléltetni, hogy az ókori Kelet történetével ma is, mint volt az asszirológia hajnalán, szervesen összefonódik a judaisztika.
A zsidók, Izrael, az elterjedt liturgikus formula szerint nép: ‘am Jiszra’él, maga a kifejezés azonban viszonylag új keletű, a Bibliában Dávid történeteiben fordul elő először (II. Sam. 18,7; 19,41), ott még csak mint az „ember” / „férfi” többes száma, külön Izráel (Észak) és külön Júda (Dél) emberei / népei, s majd Ezránál (2,2), az i. e. IV. század elején az „Izráel népének emberei” kifejezésben. Az ‘am, „nép” szó a rokonsági terminológia körébe tartozik, tág értelemben csak fiktív rokonságot, képzelt közös származást jelölhet. A későbbi történelemben a zsidók nép voltak egészen a XVIII. századig, annak tartották magukat ők maguk, annak tartotta őket a környezetük, a hatalom, amelytől a diaszporában függtek, és a society at large, amellyel lazább vagy szorosabb érintkezésben álltak. Zsidók és nem zsidók különböztek egymástól öltözködésükben, étkezési szokásaikban, családszervezetük némely vonásában, és legfőképpen vallási hagyományaik rendjében. A Biblia ezt egyenesen előírta a zsidók számára: „Legyetek nekem szentek, mert szent vagyok én, az Örökkévaló; azért elkülönítettelek benneteket a népektől, hogy az enyéim legyetek” (Lev. 20,26). A „szent” és az „elkülönít” azonos fogalomkörbe tartozik; az idézet kontextusa a zsidó életvitel másokétól különböző elemeinek katalógusa. A XVIII. század közepe és a XX. század közepe közötti két évszázadban a zsidók mint nép értelmezés mindkét fél, a zsidók önértelmezése és a külső társadalom megítélése irányából, fellazult, relativizálódott. Egyfelől, a külső társadalom az egyenjogúsítás feltételéül szabta a népi jelleg feladását, és ez a merev követelmény lépésről lépésre interiorizálódott magukban a zsidókban is. Másfelől, Európában, a városokban az urbánus életforma, a jogi keretek megnyílása, a polgári életvitel kényelme felébresztette a belső igényt arra, hogy a bürgerliche Verbesserung folyamatában a zsidók se népi jellegükben mutatkozzanak, hanem a környező társadalom részeként, individuális esélyekkel. Ezt a folyamatot szokás, hol negatív értelemben, hol pozitíve, asszimilációnak: beilleszkedésnek, beolvadásnak, a zsidóságból való részleges kiválásnak nevezni.
A programszerű zsidóüldözés 12 éve, mely Németországban a nemzetiszocialisták választási győzelmével és kormányra kerülésével (1933) azonnal megkezdődött, majd általános, végletes diszkriminációba és mindjárt a második világháború kezdetén tervszerű tömeges gyilkosságba torkollott, s amely Magyarországon szintén 1938-tól kezdve, mindjárt azután, hogy az Anschluss-szal Németország a közvetlen szomszédunk lett, az első zsidótörvényben. A következő évek folyamán a zsidók életlehetőségeinek szűkítésében és megvonásában, 1944/45-ben pedig az állami erővel és a lakosság meghatározó részének készséges együttműködésével vagy közönye mellett végrehajtott gettókba zárásukban, deportálásukban, megsemmisítésre átadásukban csúcsosodott: a zsidóüldözés durván vágta az érintettek arcába nem nép, hanem faj voltukat. Az ellenséges külső közeg gyilkos szándékát a második világháború után a cionista mozgalom megerősödése, Izrael Állam megalakulása és a „külön zsidó öntudat” (Bibó István) felébredése változtatta át pozitiv tartalommá. Ma zsidó re-ethnicizációnak vagyunk tanúi világszerte, legkevésbé az asszimilációs ábrándba beleragadt magyarországi zsidóságban; mondhatjuk úgy is, hogy a zsidó nép új ethnogenezise zajlik.
Nem az a kérdés immár, hogy a zsidók nép-e, még ha ennek elfogadása nem teljes körű is. Arra kell feleletet keresnünk, mi a nép, konkrétan, mit lehet kezdeni a nép fogalmával az ókori keleti vagy az ókortól napjainkig nyúló zsidó történelemben. Hogyan alakul ki, alakul át, marad fenn az idők során egy populációs csoport, zárt-e vagy nyitott, hogyan teremti meg kohézióját és annak mitológiáját.
Abban a valamivel több mint három évezredben, amelyben zsidókról beszélhetünk, saját és külső nevük meglehetős változatosságot mutat. Az ‘am és a goj, utólag felvett jelentésétől eltérően sokáig a goj is, külön attribució nélkül egyaránt „nép”-et jelent, szociológiai értelemben „mi-nép”-et, de egyik sem népnév. A Jiszraél / Izráel név, amely először Merenptah fáraó feliratában jelenik meg (i. e. 1207), láthatóan népnév (nem az ország, hanem az ember / nép determinativummal), mint ahogyan Izráel a 12 törzs csak évszázadokkal később kialakuló rendszerében is az e törzseket összefogó egység neve. Az i. e. első évezred első felében, mintegy két évszázadon át, az északi területek államneve. Az i. sz. II. századtól kezdődően, a mai napig, mondjuk így, a közrendűek elnevezése, a zsidó társadalom rituális hierarchiájában: jiszraél a kohén és a lévi után következik. A zsidó népnév a Júda törzs- és államnévből származik. A zsidó és az izraeli / izraelita az európai évszázadokban váltakozva hol pejoratív külső, hol természetes módon használt „mi-név”, az ön-elnevezés ma éppen a zsidó, és olykor hallhatjuk, a népi jelleg hangsúlyozására, a zsidó zsidó ön-meghatározást is. Az ‘ivri / héber minden bizonnyal az i. e. második évezredben egész Elő-Ázsiában és Egyiptomban elterjedt habiru / apiru származéka, és jellegzetes kontextusa a Bibliában a „héber szolga” kifejezés (Ex. 21,2 skk.): függőségi jogviszony, külső névként ritkán használják, és akkor is rendszerint némi pejoratív árnyalattal.
Az arámi, „vándorló arámi” (arammi ovéd), aminek egy helyütt a Biblia Ábrahámot nevezi (Deut. 26,5), hiába adja ezt a kifejezést az Örökkévaló Ábrahám fiainak szájába: nem tapadt meg a zsidók neveként, Szíria-Elő-Ázsia más sémi nyelv változatait beszélő lakosságát nevezik így. De megfordíthatjuk a következtetést: nyoma van annak a Bibliában, hogy a zsidók az i. e. első évezred középső harmadában tudatában voltak rokonságuknak az arámiakkal. Teljes narratív-mitológiai kibontását látjuk ennek a felismerésnek az Ábrahám, Izsák, Jákob harráni rokonságáról szóló elbeszélésben.
A zsidó nép, Izrael őstörténetét a Biblia, a Genesisben mint családtörténetet adja elő. Ábrahám családjával együtt elhagyja szülővárosát, Ur-Kaszdimot, ez kétségen felül a dél-mezopotámiai Ur, egy ideig Háránban él, ez az észak-mezopotámiai Harrán, a Balih-Hábúr térségében, majd Kanaánba megy, ott nomád állattartóként tartja fenn magát és családját, de alkalom adtán elszegődik egy-egy város vagy éppen Egyiptom szolgálatába, fia és fiának fia hasonló életmódot folytat, az endogám szokásokat követve Háránból hoznak feleséget, utódaik Egyiptomba költöznek, állami szolgaságba kerülnek, több évszázad múltán megszabadulnak / megszöknek, a Szinaj-félszigeten és a dél-kanaáni sivatagban (Negev) töltött négy évtizednyi tartózkodás után, kelet (Transz-Jordánia) felé kerülve, harcokban meghódítják maguknak Kanaánt. A további részleteket mellőzhetem.
A régészeti kutatások ennek a közismert, a Bibliából kisarjadó hagyományban módosíthatatlanul rögzült történetnek minden mozzanatát kérdésessé tették. Jóllehet állandó érintkezés volt a szíriai-kanaáni népesség és Egyiptom között: elő-ázsiai szamárkaraván Hnum-hotep nomarkhosz, a keleti sivatag elöljárója Beni Haszán-i sírkamrájának falfestményén a középbirodalom (II. Szeszósztrisz) korából (i. e. 1900 k.), hükszósz uralom a Delta térségében, a hettita „Hungerjahre” III. Hattusilis alatt, amikor is II. Ramszesztől kért „sürgősen, sürgősen” (arhis arhis), értsd: azonnal gabonát (KUB 3, 34 verso 17 sk.); Merenptah hajón küldött gabonát „Heta országába”, III. Arnuvandas hettita királynak, hogy az országot „életben tartsa” stb., s jóllehet ezek az általános adatok általános háttérül szolgálhatnak Ábrahám, illetve József fiai egyiptomi útjaihoz szárazság, rossz termés, éhínség idején: arra nézve azonban semmi régészeti vagy egyéb bizonyíték nincs, hogy zsidók vagy akár szíriaiak évszázadokon át kompakt egységként dolgoztak volna Egyiptomban és onnan nagy tömegben, szervezetten megszöktek volna. A szökés már csak azért is lehetetlen volt, mert Kanaán déli területeit és az oda vezető utakat egyiptomi helyőrség ellenőrizte. Nem volt „a kivonulás fáraója”, nem volt kivonulás, az ünnep történeti mitológiáját Jósijáhu korában, i. e. 622/21-ben dolgozta ki Sáfán ben Acaljáhu szofér.
Ami Ur-Kaszdimot illeti, az állattartó népesség legelőváltó mozgása (transzhumantáció) vagy legeltető területet kereső lassú továbbköltözése Észak-Mezopotámia térségében évszázados folyamat volt, de Leonard Woolley képzeletgazdag értelmezése az óbabylóni Ur (Tell Muqayyar) topográfiájáról az 1920-as években Ábrahám vonatkozásában ugyanannyi igazságértékkel bír, mint az, hogy oxfordi utcaneveket rajzolt be ásatási térképére.
Izrael eredetéről három nagy tudományos magyarázat született az előző nemzedékekben, mindegyik több változatban. A két világháború között Albrecht Alt (1883-1956) sztyeppei nomádok békés bevándorlásáról beszélt, utóbb ezek a jövevények a kanaáni városok ellen folytatott harcokban birtokukba vették az országot. William F. Albright (1891-1971) szerint a késő-bronzkori nagy államszerveződések felbomlása után a mobillá vált népesség erőszakosan, hódítóként nyomult be a térségbe. A második világháború után George E. Mendenhall (1916- ) a kanaáni városállamokat felváltó új, törzsi szerveződésű társadalom kialakulását a helybeli parasztság szociális forradalmának tekintette. Mindehhez képest a legkomolyabb figyelmet érdemli meg az, hogy Martin Noth (1902-1968) egyáltalán Dávid királlyal kezdte Geschichte Israel-jét (1950).
Új helyzetet teremtettek az addig kizárólag a Biblia szövegrészletei fölött görnyedő kutatásban az izraeli ásatások. A hatnapos háború (1967) után a támadó Jordánia fölött fényes győzelmet arató Izrael fiatal régészei – az első sorban a Tel Aviv-i egyetem módszertanilag maximálisan nyugat-európai-amerikaias, izraeli viszonylatban szekulárisnak mondható régészeti tanszéke – két évtizeden át az újonnan Izrael fennhatósága alá került területek minden talpalatnyi darabját terepbejárásokkal, kisebb ásatásokkal átvizsgálták. Erről a roppant eredményes kutatásról jó tájékoztatást ad a neves cionista vezető, Avraham Menahem Mendel Ussishkin (1863-1941) unokája, David Ussishkin (1935- ) professzor tanítványának, Israel Finkelsteinnek (1949- ) egyik, magyarul is kiadott könyve. Izrael korai története szempontjából a legfontosabb terület a Judeai hegyvidék volt. Ezen a területen az i. e. harmadik-második évezred folyamán háromszor is végbement a kívülről érkező, nomadizáló, állattartó népesség megtelepülése. Az első két szedentarizációt elnéptelenedés követte. A harmadik esetben, amelynél az újonnan betelepülő pásztorok – a „kis jégkorszak”-ban (ca. i. e. 1300-1000) – kényszerűen kialakuló szántóvető falusi települései fennmaradtak, a kutatók késő-bronzkor-kora-vaskor átmenetről (transition) beszélnek. Ez nem pusztán a terminológia megváltoztatása. A bibliai hagyomány helyére régészetileg megalapozott történeti leírást állít.
Az átmenet történeti keretében jól elhelyezhető a bibliai hagyomány kialakulása. Az Ábrahám-történetek, az egyiptomi tartózkodás és exodus, a sivatagi vándorlás nem események voltak, még kevésbé összefüggő eseménysor és a legkevésbé családtörténet. Évszázados, egymással kapcsolatban nem álló folyamatokat a mitologizáló általánosítás fogalmazott át hosszú családtörténetté és rendezett el lineárisan. Egyes mozzanatainak és szereplőinek külön-külön nincs történetiségük, az egész elbeszélés azonban a mitológia szintjén jó képet ad azokról a hosszú időtartamú (long durée) folyamatokról, amelyek Nyugat-Elő-Ázsiában az i. e. második évezredben, közelebbről, a második évezred utolsó harmadában lejátszódtak.
| (1) Előadás a IX. Ókortudományi Konferencián (Pécs, 2010. május 22) |
Az előadás teljes szövege ide kattintva olvasható el
