A magyarországi zsidó asszimiláció
Forrás: Élet és Irodalom
Fenyves Katalin történésszel J. Győri László készített interjút
Négy zsidó értelmiségi nemzedék önképét vizsgálja Fenyves Katalin Képzelt asszimiláció? című könyvében. A címben szereplő kifejezés Hatvany Lajos 1929-ben Martin Bubernek írott leveléből való: „Utam zsidóként, Önnel ellentétben egy képzelt asszimilációhoz vezetett. Magyarnak éreztem magam, itt voltam otthon, magyarként írtam és agitáltam, míg tudtomra nem adták, hogy itt semmi keresnivalóm sincs. Majd tízesztendős emigráció és egy undorító per, börtön és kiközösítés lett a sorsom. Mindazonáltal javíthatatlan vagyok, és be kell vallanom, hogy egybeforrtam az országgal és az emberekkel.” Valóban csupán képzelt volt-e a magyarországi zsidók asszimilációja? – ezt vizsgálja Fenyves Katalin.
Számomra mi sem mutatja szemléletesebben a magyar zsidók asszimilációjának féloldalas voltát, mint a címben is idézett Hatvany-levél, vagy mint az, amit Kroó György Szabolcsi Bencéről írott könyvében olvastam. A numerus clausus miatt Szabolcsi Bence nem tanulhatott magyar egyetemen, kénytelen volt Lipcsébe menni. Ez a zsidósága miatt hátrányosan megkülönböztetett fiatalember Trianon kapcsán leveleiben szenvedélyes és lángoló hazafiasságról tanúskodó kijelentéseket tesz. Lelkesen azonosul hazájával, amely származása miatt elutasítja.
A Szabolcsi Bencééhez hasonló példákat hosszan lehetne sorolni, Hegedüs Géza, akit a mai ötvenesek a rendkívül szórakoztató irodalmi-művelődéstörténeti ismeretterjesztés egyik mestereként ismerhettek meg, visszaemlékezéseiben (Előjátékok egy önéletrajzhoz, 1982, Egy jól nevelt fiatalember felkészül, 1984, A tegnap alkonya, 1987, A visszanyert élet, 1989) nagyon érzékletesen írja le, milyen elképzelhetetlen csapásként érte – nagyváradi eredetű – családját Trianon traumája. De felhozhatta volna például Vázsonyi Vilmosnak, a békeidők egyetlen zsidó felekezetű magyar miniszterének azokat a nyilatkozatait, melyekben 1923-tól kezdve azt hangoztatta, hogy a numerus clausus ellen „mi a békeszerződésre sohasem kívánunk hivatkozni”, „mi nem kérjük védelmünket a trianoni szerződés alapján, mert nem akarunk kisebbség lenni, amely genfi védelem alá helyezi magát”. A magyarországi zsidó értelmiség, amelynek képviselőivel foglalkoztam, zömében lelkes hazafi, magyar patrióta volt, és az esetek többségében az is maradt. Még akkor is, amikor a jogegyenlőség korlátozása és visszavétele szerepelt a kormányzati politika napirendjén. Hatvany többször ír arról, mennyire szerette Magyarországot, Budapestet: itt volt itthon. Ezért jött többször is haza az emigrációból – egyszer szinte egyenesen a börtönbe, a második világháború után pedig egy olyan politikai helyzetbe, amelyben nem tudhatta pontosan, báróként mi lesz a sorsa. Idézett levele valóban a haza elutasítása feletti keserűség megnyilvánulása.
A külső szemlélő számára az ön által vizsgált négynemzedéknyi időszakban, de későbbi sorsában is úgy tűnhet, erős a hasonlóság a magyar és a német zsidók helyzete között.
Azt szokás mondani, hogy a német és a magyar zsidóság volt mind közül a legasszimiláltabb. Az ilyen általánosítások természetesen nagyon kétes érvényűek, ugyanakkor híven tükröznek egyfajta elképzelést, valamiféle közvélekedést. A német és a magyar zsidók számában, társadalmi, vagyoni helyzetében, felekezeti irányzatában nagyon sok volt a lényeges különbség, tagadhatatlan azonban, hogy a nyelvi és a kulturális azonosulás tekintetében erősek a hasonlatosságok. Számomra mégis a különbségek a szembetűnőbbek: a nagyon is német kultúrájú és érzületű német zsidó polgárság a tizenkilencedik század végére kiterjedt civil intézményhálózatot hozott létre. A Centralverein deutscher Staatsbürger jüdischen Glaubens (zsidó hitű német állampolgárok központi egylete) a liberális zsidó polgárok nevében és érdekében lépett fel, tagjai hangsúlyosan németnek és ugyanilyen hangsúlyosan zsidónak tekintették magukat. Mai fogalmainkkal ezt inkább integrációként, mint asszimilációként írnánk le, ami olyan szempontból is érdekes, hogy megkérdőjelezi annak a felfogásnak az érvényességét, amely szerint a „kártékony” – mert önfeladással egyenértékű – asszimilációval szemben a zsidó identitás megőrzését is céljának tekintő integráció valamiképpen feltartóztathatta volna a zsidók tömeges megsemmisítését. Nem tartóztatta fel.
Négy nemzedék történetét mondja el a könyv. A kezdet egyértelmű: a zsidó asszimiláció története a türelmi rendelettel kezdődik. A tárgyalt időszak vége 1918. Ezután jöttek az első faji törvények. De vajon véget ért-e ezzel az asszimiláció?
Az elmúlt néhány évben hatalmassá nőtt az asszimiláció irodalma, elsősorban persze a nemzetközi, de a magyar is. A nemzetközi asszimiláció-szakirodalom a globalizációval és a különböző nemzeti és kisebbségi identitásokkal összefüggésben, ezen belül is a volt gyarmatok népeinek identitásdiskurzusa, illetve a különböző kisebbségek – feministák, melegek – szempontjait érvényesítő társadalomtudományok teljesítménye kapcsán lett könyvtárnyi. Az asszimiláció fogalmát rengeteg kritika érte és éri, mert egyoldalú, a folyamat kölcsönösségéről nincs mondanivalója. Európában, és így nálunk is leginkább a zsidó asszimiláció megítélése áll a viták középpontjában: volt‑e egyáltalán, ha igen, hol húzódtak a határai, eredményes volt, vagy sem, illetve milyen negatív következményekkel járt. Ez a felfogás általában ahhoz a konklúzióhoz vezet, hogy a zsidók asszimilációja részleges volt, ha nyelvileg és kulturálisan végbe is ment, strukturális asszimilációról nem beszélhetünk, ezzel szemben a zsidóság szempontjából hatalmas veszteséget okozott. Az elveszett eredeti identitást nem vagy rosszul pótolta csak az új, gyökértelenséghez vezetett, és a zsidóságon belüli, asszimiláltak és nem asszimiláltak közötti megosztottság védtelenné tette a zsidókat az állami politika rangjára emelkedett antiszemitizmussal szemben. Mind a két asszimiláció-megközelítés nagyon erősen ideologizált, és az esetek jelentős százalékában közvetlenül vagy közvetve aktuálpolitikai célokat szolgál. Miközben ezeket az irodalmakat olvastam, egyfolytában az zavart, hogy úgy éreztem, ezek a viták az érintettek szempontjából teljesen irrelevánsak: sem azt nem tudjuk meg belőle, hogyan élték meg a saját identitásukat, sem azt, hogy miről kellett lemondaniuk a nyelvi, névbeli, vallási, életmódbeli alkalmazkodás során, vagy épp ellenkezőleg, mit éltek meg nyereségként. Semmivel sem tudunk meg többet ezen elméletek révén arról, hogy ők hogyan látták önmagukat, és hogyan látták őket mások. Márpedig ez azért különösen érdekes, mert a folyamat egy adott pontján, az általam vizsgált időszakban a negyedik nemzedék, Hatvany Lajos, Jászi Oszkár, Balázs Béla és Lukács György esetében a zsidóság tartalma már nemigen más, mint az, ahogyan mások látták őket: többüknek már csak a mások tekintete adta meg zsidóságuk jelentését. Ezért nem szívesen foglalnék állást ebben a kérdésben, legalábbis nem ezeken a kereteken belül.
Az általam vizsgált forrásokból én azt olvastam ki, hogy az asszimilációnak a forrásokban megjelenő személyek számára nem volt alternatívája. Ahogyan a nemzetközi hírű művészettörténész, Tolnay Károly fogalmazott, nemzedéke „szabadságharcot” vívott, az egyéni autonómia, a modern individuum szabadságharcát – többek között a saját szülei, a már erősen magyarosodott és polgárosodott zsidóság ellenében is.
Milyen forrásokból dolgozott?
A jeruzsálemi Héber Egyetem professzora, Michael Silber hívta fel a figyelmemet a minden magyar bölcsész által ismert „Szinnyei”-re, idősebb Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című írói életrajzi lexikonjára. Ez a harmincezer címszót tartalmazó hatalmas kézikönyv a legfontosabb forrásunk régebbi korok Magyarországon alkotó szerzői életével és munkásságával kapcsolatban. De korántsem olyan, mint az általunk ismert, hasonló modern kiadványok: rengeteg személyes adalékot tartalmaz a szerzők szüleiről, azok vagyoni, társadalmi helyzetéről, a szerzők iskoláiról, pályájuk viszontagságairól, és következetesen kitér nyelvi, névbeli magyarosodásukra. Maga Szinnyei is igen büszke, öntudatos névmagyarosító volt. Adatait pedig nemcsak minden létező újság és kézikönyv elolvasása révén szerezte, de ki is küldött egy, az MTA kézirattárában ma is megtalálható kérdőívet, amelynek megválaszolásakor a szerzők gyakran messze túllépték az általa megszabott, egyébként igen szikár kereteket. Részletesen beszámoltak olyan életrajzi mozzanataikról, amelyekre a kérdőív nem volt kíváncsi. Így például meglepően sokuknál jelennek meg közvetlen vagy közvetett utalások a vallásukra, szüleikre, az elsőként megtanult nyelvre, a magyarsághoz való viszonyukra. Önreprezentációk ezek a javából, hűen tükrözik, hogyan látták, vagy még sokkal inkább: hogyan akarták láttatni magukat a megkérdezettek. Kézenfekvőnek tűnt számszerűsíteni ezeket az adalékokat, és összevetni a „hagyományos” személyes irodalmakkal, önéletrajzokkal, visszaemlékezésekkel, naplókkal, levelekkel. Abban bíztam, hogy a többszázas nagyságrendű sokaság és az egyes egyéni élmények egymásra vetítése többet elárul majd arról, amire kíváncsi vagyok: hogy a hétköznapi élmény szintjén milyen volt zsidónak lenni a történelmi Magyarországon.
Mind a négy nemzedék esetében vizsgálja a nevek változásait. Mit mutatnak a nevek az egyes nemzedékek esetében?
A nevek vizsgálatakor a nyelvészektől eltérően módomban állt a család- és a személyneveket együtt, több generáción keresztül vizsgálni. A személyi adatok védettsége miatt ezt az anyakönyvekből dolgozó kutatók nem tehetik meg. A Szinnyeiből kigyűjtöttem mindazokat a szerzőket, akik a szöveg egyértelműsége vagy valamilyen más forrás, pl. Magyar zsidó lexikon, a magyarországi zsidó temetők Öröklét című honlapja alapján is zsidónak születtek. Zsidónak tekintettem ugyanis mindazokat, akik zsidó vallású családba születtek, azokat viszont nem, akiknek szülei már a születésük előtt vallást váltottak. Így egy több mint ezer névből álló vizsgálati anyaggal dolgoztam, amelyet egyfelől az ugyancsak a Szinnyeiből kigyűjtött evangélikusokkal – több mint kétezer szerző -, másfelől a pesti és a kolozsvári egyetemre beiratkozott zsidó egyetemi hallgatók névanyagával hasonlítottam össze. Mindezek alapján több érdekes megfigyelés is adódott. A törvényesen engedélyezett, vallásváltás nélküli családnév-változtatásra a zsidóknak csak 1848 után volt módjuk. Az ezt megelőző névváltoztatások vagy a spontán, engedélyezetlen kategóriába tartoztak, vagy vallásváltással voltak egybekötve. Így valaki akár többször is válthatott nevet, mint például az első nemzedék tagjai közül Ágai Adolfnak, a Borsszem Jankó című vicclap főszerkesztőjének a galíciai Vizsnicből származó édesapja, aki Neugut (kb. új birtok) nevét a Magurán átkelve, immár magyar földön Rosenzweigre (kb. rózsaági), azt pedig később Ágaira cserélte. Az első két nemzedék esetében a családnév-változtatás érett felnőttkorban következett be, a nyelvi és kulturális magyarosodás betetőzéseként, olykor a felnőtt fiúkkal együtt, például a XIX. század jelentős történésze, Marczali Henrik esetében, akinek édesapja, a marcali rabbi, Morgenstern Mihály két fiával együtt vette fel községe nevét. A harmadik nemzedék hamarabb, zömmel tanulmányai végeztével magyarosította a nevét, míg a negyedik nemzedék tagjainak nevét már általában a szülei magyarosították, még a nagykorúságuk előtt. A névmagyarosítás tehát kezdetben egy választássorozat záróakkordja, majd egyre inkább egy eltervezett pálya egyik első mozzanata. A családnevekkel kapcsolatos másik érdekesség, hogy a Szinnyeiből kigyűjtött nevek esetében tapasztalható tendenciák erősen eltérnek a nem értelmiségi névváltoztatók körében megfigyeltektől. A névmagyarosítások egyik célja a nevek túlterheltségének enyhítése volt. Az értelmiségi pályán működő vagy arra készülő szerzők nem szívesen viseltek olyan nevet, amelyen túl sok másik kortársukkal kellett osztozniuk, márpedig a II. József-féle névrendelet következtében igen sokan viseltek viszonylag kevés családnevet, például a Schlesingert vagy a Kohnt, míg érdekes módon a Grünt alig. A megkülönböztethetőség tehát szintén fontos szempont volt, és míg a nem írófélék között erősen érvényesült a mimikri, a többségi társadalomban való elvegyülés szándéka, amelynek a például a Kovács és a Székely nevek választása adta tanújelét, a Szinnyei szerzői között ezek jóval ritkábbak. Az egyes felvett nevekből igen ritkán találni háromnál többet, s ha mégis, szinte biztosan egyetlen családról van szó. De talán még ennél is érdekesebb a személynevek tanulmányozása, ez ugyanis azt mutatja, hogy a magyarosodás kezdetének ez az egyik legjellegzetesebb bizonyítéka. A józsefi névrendelet ugyan német hangzású személynevek felvételét írta elő, ám attól kezdve, hogy az anyakönyvezés nyelve a magyar lett, semmi sem állt a magyar csengésű nevek adásának útjába. Így a szülők a magyar személynév választásával mintegy „programozhatták” gyermekük magyarosodását – a névmagyarosítást elősegítő, sőt egy időben kifejezetten sürgető politika révén ez a magyar személynév a „kulturális kongruencia” jegyében szinte kikényszerítette a családnév-magyarosítást: bizonyos személynevek esetében aránytalanul gyakoribb volt a családnév megváltoztatása, mint másoknál, illetve vannak olyan héber eredetű vagy német személynevek, amelyeknek viselői közül egy sem magyarosított a Szinnyei anyagából. Végül a személynevekkel kapcsolatban mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy a tizenkilencedik század végén, a huszadik század elején a zsidó íróemberek és egyetemisták körében feltűnően sok Jenővel, Gézával és Gyulával találkozhatunk, minden bizonnyal nem függetlenül az akkoriban Kohn Sámuel rabbi munkássága nyomán elterjedt kazárelmélettől, azaz a közös honfoglalás képzetétől. Ám még ennél is érdekesebb a sok Árpád-házi királyfi és királylány emlékét idéző zsidó névadás: a Bélák, Imrék, Erzsébetek és Margitok mind a közös magyar-zsidó történelem szimbolikus letéteményesei.
A huszadik század történéseinek fényében fölvetődik az emberben, hogy végül is nem kudarc-e a magyarországi zsidó asszimiláció? Hogyan hat ki az asszimilációról alkotott képre, hogy az minden egyes asszimiláns részéről egyéni teljesítmény, amelyet a többség egy kollektívum teljesítményeként értékel?
A beszélgetés teljes egészében ide kattintva olvasható el
