Jizchak Katzenelson: Ének a kiirtott zsidó népről
Forrás: Litera
Jizchak_Katzenelson.jpgKöltőnk a huszadik századi menekültek számát növeli, és nem sokkal később (családjával együtt) a tömeggyilkosságok áldozatainak számát.
A lengyel zsidó Jizchak Katzenelson 1943-44-ben, jiddis nyelven írt holokauszt-poémája Halasi Zoltán fordításában jelenik meg jövőre a Palatinusnál. A fordító tanulmányával közöljük.
| Részlet a költeményből:
Hetedik ének Késő 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 13 14 15 (1943. XI. 7-12.) |
Halasi Zoltán: A lengyel terepasztal
Egy holokauszt-poéma részletéhez
Jizchak_Katzenelson_illusztr__ci__.jpgBecslések szerint a huszadik században legalább 170 millió ember lett tömeggyilkosság áldozata és mintegy 250 millió embert űztek el lakóhelyéről. A népirtások sorában megkülönböztetett hely illeti meg a soát, hiszen ha Hitleren múlt volna, akkor ma egyetlen zsidó sem élne a földön.
A lengyel zsidóság elpusztítását mondja és siratja el az 1943-44-ben íródott jiddis nyelvű poéma, szerzője Jizchak Katzenelson. A fentebb olvasható részlet Lengyelország 1939-es náci lerohanását idézi fel drámaian, a zsidóság szemszögéből.
A teljesebb kép érdekében azonban nem árt, ha tudjuk: az akkor német uralom alá kerülő 13 milliónyi lengyelből a nácik (tömeges elhurcolások és kivégzések révén) a szó szoros értelmében azonnal kivonták a vezető réteget, a megmaradók zömének rabszolgaszerepet szántak, egy-két generáción belül kihalásra ítélve őket, illetve az „árja” külleműeket beolvasztották volna. A térség jövőjét náci szempontból felvázoló Általános Keleti Tervből (Generalplan Ost) kiderül, hogy a kelet-lengyelországi kb. 5 milliós ukránság és a 3 milliós fehéroroszság sem járt volna jobban hosszú távon, ugyanis a fajszámoló németek a népsűrűség ritkítását célozták meg: az a terület (Lengyelország, Belorusszia, Ukrajna), ahol 30-40 millió, szerintük államalkotásra, kultúrateremtésre alkalmatlan szláv élt, 10-11 millió betelepítendő germánnak kellemesen szellős szálláshely lehetett volna. De mielőtt keletre küldték volna a felsőbbrendű „árja” gyarmatosítók ármádiáját, előbb még hátravonták az egykori szegény német telepesek leszármazottait a Baltikumból, Besszarábiából, Bukovinából és a Bánátból. Ez a „hazahozott” német embertömeg hajón, vonaton, teherautón, lovaskocsin és gyalog érkezett a Szudéta-vidékre és Nyugat-Lengyelországba. Mire odaértek tömegszállásaikra (1940-41-ben), addigra megszálló „honfitársaiknak” már sikerült lefejezniük a lengyel értelmiséget, valamint kilódítani a lengyeleket az „árjákhoz méltó” házakból, lakásokból.
Folyt a játszadozás az európai földabroszon. Felhajtom kelet felől: nyugat felé gurul. Megrázom nyugat felől: kelet felé gurul. Mindegy, hogy paraszt vagy katona. Fő, hogy guruljon. És én osztom be, hogy ki hová – az én terepasztalom. És ha megfontolom (vagy ha nem), akár el is hantolom. Mi az nekem! Meg is fejni a kecskét és le is vágni, mondja az egyik főokos, Frank, a krakkói főkormányzó.
A Reich több mint másfél millió katonát, 2000 harci repülőt, 1200 tankot és páncélos járművet zúdított a meglepett, későn mozgósított, és a fegyverkezésben jócskán lemaradt lengyelekre. A biztonság kedvéért a németek nem csak a stratégiai fontosságú létesítményeket (hadiüzemek, vasúti sínek és állomások) szórták meg több száz tonnányi robbanóanyaggal, hanem szőnyegbombázó egységeiket kipróbálva a földdel egyenlővé tettek három kisvárost (Wieluń, Zwolen, Frampol), és elpusztították az ellenálló főváros, Varsó polgári épületeinek több mint tíz százalékát. Führerük megmondta, háborúban az üdvhadsereg módszereivel nem mennek semmire. Így aztán a Wehrmacht sem riadt vissza a tömeges kivégzésektől a hadjárat elején, még kevésbé a kötelékében működő SS-hadosztályok. Az a hat gyorsan mozgó rendőri egység pedig, amely végigcikázva az országon, begyűjtötte és likvidálta a potenciális politikai ellenfeleket, kifejezetten a terror állandósítását, a lakosság megtörését, elnémítását és/vagy korrumpálását szolgálta. Ez volt a hat bevetési csoport (Einsatzgruppe), kb. 1500 Gestapós, SS- és SD- rendőr, összesen 12 különítmény (Sonderkommando), csupa-csupa jogi doktorral az élén, zömük 30-40 között járt.
A fenti vers írója 1939 júliusában múlt 52 éves, három fiával, feleségével a łódzi Zawadzka utca 4. szám alatt lakik, abban a magániskola-épületben, amelyet róla neveznek Katzenelson-iskolának, illetve -gimnáziumnak. Sok mindent írt már addig, főleg színdarabokat, de három kötetre való verset is, főleg héberül. Sok mindenre számít 1939 szeptemberében, például arra is, hogy mint a helyi írószervezet és az iskolaszék vezetője rajta lesz a begyűjtendők listáján, de arra aligha, hogy a Gestapo egyenesen az ő iskolájába fészkeli be magát. Pedig ez történik, és költőnk kéthavi bujkálás után felesége és barátai könyörgésére Varsóba menekül. Miért oda? Mert Nyugat-Lengyelországot a Reichhez csatolják Warthegau néven, és vele együtt (a helyi „népi” német erők hathatós követelésére, no meg a városban lévő ipari potenciálra tekintettel) Łódzot is, míg az ország közepéből lekerekített, 95.000 négyzetkilométeres terület főkormányzósági státuszban (Generalgouvernement) külön közigazgatással rendelkező gyarmati tartomány lesz – az ország keleti fele pedig a Szovjetuniót gyarapítja a Molotov-Ribbentrop-paktum jóvoltából.
Költőnk tehát (és hamarosan a családja is) a huszadik századi menekültek számát növeli, és nem sokkal később (családjával együtt) a tömeggyilkosságok áldozatainak számát ugyancsak. Mielőtt Auschwitzban ipari módon megsemmisítik, három évet él a varsói gettóban, részt vesz a szellemi ellenállásban, újabb verseket és színdarabokat ír (többnyire jiddisül), végül hondurasi okmányok segítségével egy franciaországi internáló táborban köt ki, ott születik holokauszt-poémája, az Ének a kiirtott zsidó népről, a legátfogóbb és talán a legmegrázóbb verses dokumentum a lengyel zsidóság kálváriájáról.
Ám egyelőre 39 őszén járunk. Egyelőre még ott tartunk, hogy régi ismerősünk, a szürke, de szorgalmas SD-tiszt, Eichmann Sturmbannführer azon morfondírozik, hogyan lehetne Lublin környékén egyetlen rezervátumba összezsúfolni a bécsi, prágai, morvaországi, sziléziai zsidókat, méghozzá úgy, mintha önként és dalolva mennének a Bug és San vidéki ingoványra országot építeni. Egyelőre még ott tartunk, hogy főnöke, az elvetélt gazdálkodó, Himmler birodalmi SS-vezető ki-kiugorva országjáró terepjárójából, élvezettel morzsolgatja és szagolgatja a lengyel földet, mondván: Ezt hamarosan termővé germanizáljuk! Még ott tartunk javában, hogy a legfőbb építész és műértő, vagyis a Führer maga, periszkópon át figyeli, hogy 1000 bombaszóró repülője közül most éppen melyik trafálja el a varsói Szentlélek kórházat, melyik a Vízműveket és melyik a Műegyetem Építészkarát. Majdnem akkorát ugrik örömében egy-egy telitalálat után, mint pár hónap múlva, amikor megkapja a hírt a francia fegyverletételről.
Igen, még csak ott tartunk, hogy a hadsereg hátában mozgó akciócsoportok egy-egy városba érve a lengyel értelmiség mellett mindjárt kénytelenek a kivétel nélkül állam- és németellenesnek számító zsidókkal is foglalkozni, kénytelenek a történelmileg jól bevált módszer szerint a helyi (lengyel, később ukrán, belorusz) csőcseléket is mozgósítani a zsidó vagyon ellen, üzletsorokat és lakásokat kiürítve, valamint kénytelenek az üzlet- és lakástulajdonos zsidókat összeterelni, aztán vagy kikergetni a városból (Pułtuskból 8000-et, Chełmből-Hrubieszówból 1800-at, Koninból 1000-et), vagy ott helyben elintézni (Częstochowában 300-at, Konskiében 40-et, Przemyślben 600-at, Sieradzban 33-at stb.). Ha ez sem bírja a fajidegeneket távozásra, akkor a nemzetiszocialista államvédelmisták a saját leleményességükre vannak utalva: legkézenfekvőbb a sokszáz éves zsinagógákra benzint locsolni és csóvát hajítani (Katowicében, Zduńska Wolában, Sosnowiecben, Będzinben, Rzeszówban, Kołóban, Sierpcben, Gąbinban, Tarnówban, Łódzban stb.), még jobb ha embert is dobunk a lobogó lángok közé (mint Włocławek és Dęblin példája mutatja), de az se rossz, ha az áldozatok (mint Zgierzben is) meztelenül táncikálják körül az égő épületet, vagy ha pajtában égnek el elevenen (mint Zwolenben). Távozásra bírhatók talán azzal is, ha rájuk fogják a gyújtogatást, illetve, ha a pisztolyt fogják rájuk és a kezükbe adják a csóvát, majd az okozott kárt velük téríttetik meg tetemes bírság formájában (Zgierzben 250.000, Wloclawekben 100.000 Złoty), illetőleg ha azért büntetik őket a hatóságok iránti illojalitásukért, mert nincs kit büntetni, mert a város gazdagjai korábban elmenekültek (Płock 1.000.000 Zł, aztán kegyesen elengedik a felét), vagy mert megszegték a járdán járást tiltó rendelkezést (Włocławek 500.000 Zł). A legkifizetődőbb, ha a már távozni hajlandókat nem hajlandók elengedni addig, amíg a távozási engedélyért nem fizetnek kollektíve (Grudziądz 20.000, Sierpc 50.000 Zł), vagy ha úgy tesznek, mintha elengednék őket, de aztán a város határában levetkőztetik mindet és mindenét elveszik (Pułtusk). És addig is a férfiak szedegessék az utcán a lócitromot puszta kézzel, a nők pedig tisztogassák a latrinát, a blúzukat vagy a kombinéjukat használva rongynak, az öregek lovacskázzanak a fiatalokkal a nyakukban, a fiatalok meg nyírják szépen az öregek szakállát vagy törjék a temető köveit és dolgozzák bele a dágványba, hogy a német teherautók tudjanak zsidókat szállítani a felállítandó munkatáborokba. Egyelőre még itt tartunk.
Mindenki tudta, mondja a költő. Igen, mindenki. Az elkövetők azért, mert már elkövették: a zsidó üzletek 33-as németországi bojkottjánál, a könyvégetésnél, Bécsben 38 tavaszán, és 38 novemberében birodalomszerte a „kristályéjszakán”. Az áldozatok azért, mert olvastak újságot, hallgattak rádiót. Nem volt titok, mire készülnek a nácik. A vezérük meg is jövendölte. Ha kitör a háború, a zsidóknak végük. Csak az a biológiai irány, ami az emberi sejtekbe beépült az evolúció során, nem engedte felszínre törni a szörnyű igazságot. Azt, hogy ami itt zajlik, az a lengyel zsidók megsemmisítésének nyitánya. Németországban egyetlen „kristályéjszaka” volt, itt „kristálynappalok” váltogatják egymást.
Nincsenek sokan a szürke egyenruhás állambiztonságiak (SD), ezért állandóan mozogni kénytelenek. Ebben hasonlítanak az általuk elűzöttekhez. Azok is mozognak, amint az alábbi vers is mutatja. Csak míg a terrorista gyilkosok cabriolet típusú terepjáró gépkocsikban száguldoznak, addig a földönfutó zsidók többsége a földön fut. 300.000-en menekülnek hanyatt-homlok a szovjet megszállás alá kerülő keleti zónába. Ennél is nagyobb számban kerekednek fel otthonról (Łódzból pl. 70.000-en), de sokan nem akarnak, vagy nem tudnak eljutni keletre, és különböző városok hamarosan rájuk záruló gettóiban rekednek.
1939 őszén így vette kezdetét a második világháború: civil elűzöttek (lengyelek és zsidók) végeláthatatlan sora özönlik az utakon és a földeken kelet felé, velük szemben lefegyverzett (lengyel) hadifoglyok százezrei tartanak nyugatra, a németországi fogolytáborokba, a lengyel hadsereg maradéka pedig dél felé menekül Romániába és Magyarországra. Ugyanezek az utak 1944-1945-ben legalább ilyen forgalmasak, csak akkor német elűzöttek áradata tart nyugat felé (hátában a Vörös Hadsereggel), velük szemben volt lengyel kényszermunkások és táborlakók igyekeznek lakóhelyük romjai felé.
Addigra már sem a költő, sem a több mint hárommilliós lengyel zsidóság nincs életben. Lengyelország területén a zsidóság népsűrűsége 1945-ben már csak 0,1 fő négyzetkilométerenként.
