Zsidó bölcseleti utak…
Tibori Szabó Zoltán / Forrás: Népszabadság
Az egyik legnagyobb kortárs filozófus, Hans-Georg Gadamer hermeneutikai értelmezésében azt állítja, hogy az előítélet meghatározza, feltételekhez köti és behatárolja a megértést. Előítélet – de nevezhetjük akár előfeltételezésnek is – nélkül megismerés tehát nincs.
Az előítélet itt nem pejoratív értékű, nem szégyellnivaló tehát a tudásszerzés folyamán, valamit ugyanis (előre) gondolnom, feltételeznem kell valamiről ahhoz, hogy kíváncsivá váljak és érdekeltté annak közelebbi, behatóbb, mélyebb, átfogóbb megtapasztalására, megértésére, megismerésére.
Ezért is igyekszem leszögezni már a legelején: Babits Antal nemrég megjelent könyvét, bár zsidó vallásfilozófiai, kabbalista, művészeti és művelődéstörténeti kérdéseket vizsgáló tanulmányok alkotják, egyforma érdeklődéssel veheti kezébe olyan vallásos, agnoszta, kétkedő vagy ateista, aki gondolkodó embernek tartja magát, és aki kíváncsi arra, hogy a világunk – és benne az ember – honnan jön, merre tart, miképpen indult, és mi lehet majd a vége.
A szerző, aki az Országos Rabbiképző –Zsidó Egyetem tanára, tanulmánykötetében elsősorban a judaizmus bölcseleti és misztikus hagyományait kutatja, mégpedig olyan tanok tükrében és olyan középkori tanítómesterek munkásságának a fényében, amelyek, illetve akik nemcsak a zsidó vallást, gondolkodást, kultúrát és művészetet érintették meghatározóan, hanem amelyekre/ akikre a keresztény és az iszlám (és bizonyos mértékben a buddhizmus) is felfigyelt, és azokat mindmáig számon is tartja.
Heller Ágnes találóan írja az ajánlásában: „Babits Antal ezzel a művével a hazai judaisztikai kutatásban elsőként tesz komoly kísérletet arra, hogy a középkori zsidó vallásfilozófusok tanításait egybevesse a korabeli kabbala írásbeliségének kibontakozásával.” A kötet egyik leghangsúlyosabb része a középkori zsidó bölcselet három kiváló mesterének munkásságát tárja elénk. A IX–X. században élt Szaadjá ben Joszéf gáon (gáon = excellencia, a zsidó főiskolák vezetőinek, tudós talmudistáknak hivatalos címe) a középkor első, rendkívül művelt zsidó filozófusa volt, akinek A vélemények és hittételek könyve című munkája, továbbá a Széfer Jecírához (Az Alkotás könyve) és a Szentíráshoz írott kommentárjai, valamint arab nyelvű Szentírás-fordítása mindmáig forrásmunkának számítanak. A világot nem örökkévalónak tekintette, hanem teremtettnek, amelyet nem a benne megnyilatkozó, hanem azon kívüli erő mozgat. Az Alkotás könyvének értelmezésében Szaadjá gáon maga is eljutott a misztikáig, a kabbaláig, amelynek hagyományát ápolta és továbbfejlesztette.
Nagy tudású középkori zsidó filozófusnak számít a XI–XII. században élt Jehuda Halévi is, akinek Az érvek és bizonyítékok könyve a megvetett hit védelmében című művéből a zsidóságnak a filozófiával, valamint az iszlám és a keresztény teológiával szembeni „érvelési módozatait” egyaránt megismerhetjük. A harmadik filozófus, akinek a munkásságát közelről megismerhetjük, a XII–XIII. században élt Maimonidész (Rabbi Mose ben Maimon, rövidítve: Rambam), a középkori zsidó bölcselet legjelentősebb alakja, aki Córdobában született, de a vallási üldöztetések elől az Oszmán Birodalomba menekült. Filozófiájának bemutatása Babits Antal könyvének gerincét alkotja.
Alapművében, A tévelygők útmutatójában, a zsidóság irodalmának egyik legvitatottabb könyvében Maimonidész arra a következtetésre jutott, hogy a filozófia és a kabbala nem állnak gyökeres ellentmondásban, hanem kiegészítik egymást. Olvasása és megértése szerteágazó ismereteket és sok türelmet követel, de rávezetheti végül az olvasót azon ösvényre, amely a megismerés „titkaihoz” vezet. Maimonidész, akit a szerző „a titkok mesterének” nevez, figyelmeztette olvasóit: metafizikával csakis az foglalkozzék, aki a logikát, a matematikát, a csillagászatot és a fizikát már elsajátította. Persze tisztában volt azzal, hogy ez a legtöbb ember számára túlságosan megterhelő. Azt is tudta viszont, hogy mindig lesznek olyan emberek, akiket a „teremtett világ” megértése és megismerése mélyen foglalkoztat, és akik e cél érdekében készek vállalni akár az aszkézist is.
Amikor Útmutatóját vizsgálja, Babits Antal a címadó tanulmányában azt is bemutatja, hogy az utána következő nemzedékek gondolkodását nagymértékben meghatározó Maimonidész olvasóit különféle tudatos módszerekkel „az egyéni kutatásra és az állandó ellenőrzésre” ösztökélte. „Ez is a kabbalára emlékeztető megoldás. Persze akár egy tudatos tanterv része is lehetne ez, ha lennének még erre alkalmas tanítványok manapság…” – fogalmaz a szerző.
És ezzel már a Babits Antal által vizsgált művek aktuális üzenetéhez érkeztünk. Ennek megfogalmazásához szintén Maimonidészhez fordulhatunk segítségért, aki Útmutatójának III. fejezetében ekképpen írt: „Akinek megérteni adatott, tiltja a Tóra, hogy másképpen taníttassék, mint szemtől szembe [szájról szájra].” Emellé azt is föl kell idéznünk, hogy a középkori zsidó vallásfilozófusok munkáinak továbbgondolói térségünkben elsősorban azok a bölcs rabbik, cádikok és Tóra-tudósok voltak, akik a keletközép-európai zsidóság legvallásosabb csoportjait, így az ultraortodox és a haszid gyülekezeteket vezették. (Vö.: Schön Dezső: Istenkeresők a Kárpátok alatt. A haszidizmus regénye. Új Kelet, Tel-Aviv, 1964.)
A Máramarosban, a Kárpátalján és a Zemplénben egykor meglehetősen zárt közösségekben élő haszidok hitének középpontjában a boldog embert kedvelő Teremtő, továbbá a mindenütt és mindenben jelen lévő Isten önfeledt imádata állott.
Ezeket a közösségeket 1944 tavaszán elsőként deportálták. Csodarabbijaik jelentős része – miután a gázkamrák ajtajáig imádkozva tartotta a reményt híveiben – a birkenaui krematóriumok kéményein keresztül távozott, tudományukkal együtt, ebből a pótolhatatlannak tetsző tudást a soát követően „szemtől szembe”, „szájról szájra” átadni, a következő generációknak továbbörökíteni lehetetlenné vált. Ezt a lehetetlenséget kísérli – remélhetőleg sikerrel – megszakítani Babits Antal míves és úttörő munkája.
| Babits Antal: Végtelen ösvények Gabbiano Print, 360 oldal, 3000 forint |
