A Hatnapos Háború és a Hitközség
A rendszertől a váltásig a Síp utcában (2. rész)
Kardos Péter / Új Élet
1967 júniusában tört ki a címben említett nevű háború. A Hitközség eleinte tanácstalanul állt a nem is annyira előzmények nélküli konfliktushoz. A Kossuth rádió híreit hallgatva megtudtuk: arab csapatok már Tel-Aviv utcáin harcolnak.
A Szabad Európa szerint éppen fordítva: izraeli csapatok egyiptomi terepen nyomulnak előre. Talán mert később ez utóbbi bizonyult igaznak, a várost elborító plakátok (Izrael agresszor! El a kezekkel Egyiptomtól!) nem keltettek különösebb nyugtalanságot a Síp utca környékén, mivel az ÁEH a negyedik napon közölte, nem muszáj beszállnunk ebbe a dologba, s így ha a korabeli Új Életbe lapozunk, egyetlen szót sem (!) találunk e témáról.
A rövid, győztes hadjárat után megszülettek az első viccek. A Dob utca új neve A győzelem útja, a Klauzál tér Viktória tér stb. A sajtóban óriási propaganda-hadjárat folyt, majd néhány nap múlva maga Kádár János jelentette ki: megértjük azoknak az aggodalmát, akiknek rokonai élnek Izraelben, de azért mégis… stb. Azt a szót, hogy zsidó, egyszer sem ejtette ki, de mi ebből is értettük, hogy nem az izraeli arabok rokonaira gondolt… Az, hogy a Goldmark Terembe meghirdetett műsorból törölték Händel: Izrael Egyiptomban c. oratóriumát, már igazán csak apróságnak tűnt.
Élet a kispesti emigrációban
Ezekben az időkben Kispesten kántorkodtam, s az elnök minden péntek este azzal érkezett az istentiszteletre, hogy a fia Izraelben milyen nagy ember lett, és még a Hatnapos Háborúból is milyen derekasan kivette a részét.
Röviddel ezután szokott volt beállítani egy alacsony kis emberke, aki két kicsi fiát kézen fogva vezette be a zsinagógába, és hangosan tudatta a hívekkel, hogy miket hallgatott az izraeli rádió magyar nyelvű adásában, akkor éppen az aktuális háborúról… Ha ezekről a Síp utcában tudtak volna… pláne a „Kolléga” arról, hogy Kispest egy cionista fészek, biztos, hogy rám fogták volna, miattam van, és akkor mehettem volna… egészen a váci kiléig. De térjünk vissza a két kisfiúhoz. Az egyiket Sanyikának hívták. Apuka milyen büszke lett volna rá, ha előre tudja, hogy az valamikor, a távoli jövőben, a BZSH elnöke lesz…
A kántor, egyben avatása előtt álló rabbi, azt már megszokta, hogy bizonyos „okok” miatt a perifériára kárhoztatott. Ahhoz is jól igazodott, hogy a város peremére csempészték esküvőjüket, gyermekük bár micváját mindazok, akik a vallásszabadság mámorában mégsem akarták kirúgatni magukat munkahelyükről csupán azért, mert templomba járnak… De az ominózus háború kimenetelének ilyen lelkes és hangos fogadtatása tabut döntött.
És eljött a mártír-istentisztelet ideje. Szegény Hochberger László, a kistermetű, de nagyszívű rabbi megtartotta beszédét, és ezen annyira felizgatta magát, hogy rosszul lett. Nem csoda. Ő beleélte magát mondandójába. Egy időben a vietnámi háború volt az országos téma, ő pedig Kispesten, a József Attila utca 71. szám alatti kicsiny zsinagóga szószékén ököllel csapott az asztalra, és emelt hangon szó szerint ezt mondta: Innen, erről a helyről is követeljük az amerikai agresszorok kivonulását Vietnámból!
2010-ben ezt olvasva az ember elmosolyodik vagy elszomorodik. De higgyék el, mindez olyan természetesen hangzott az ottani és akkori közegben, mintha ma mondjuk a nemzeti összefogás szükségességéről szónokolna valaki.
(Hamarosan folytatjuk)