Miindenki tudhatja, mi történt Magyarországon hét évtizede
Mazsihisz
A Debreceni Zsidó Hitközség tagjai idén is Holokauszt megemlékezést tartottak június 20-án vasárnap a Monostorpályi úti zsidó temetőben, alábbiakban Dr. Feldmájer Péternek, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége elnökének emlékező beszédét közöljük
„És visszatereli rád Egyiptom minden nyavalyáját, amelytől féltél, és hozzád tapadnak, sőt, mind a betegséget, mind a csapást, amely nincs megírva a tannak e könyvében, azokat is reád hozza majd az Örökkévaló.”
Ezek a mondatok Ki Szóvaj szidrájából valók, abból a hetiszakaszból, ahová nem hívjuk fel a Tóra olvasóit, azt mondjuk, hogy aki akar, az jöjjön föl, mert olyan szörnyű átkokat tartalmaz.
Ez a több ezer éves szöveg előrevetíti azt a szörnyűséget, ami történt 66 éve itt Magyarországon, ami történt több mint hét évtizede Európában, amikor zsidók ezreit, százezreit, millióit gyilkolták meg. A cél nem kevesebb volt – és ilyen még nem volt a történelemben, – hogy elpusztítsák a kiválasztott nép tagjait, egytől egyig, darabról darabra, megszámolva őket, hogy nehogy véletlenül is tévedés történjen, hogy pontosan mind a nyolcszázötvenezer magyarországi zsidót megöljék, nehogy egy gyermek vagy csecsemő megmaradjon, és nem rajtuk múlott, hogy ezt nem tették meg.
Ez a rész, amit idéztem az előbb a Tórából, ránk vonatkozik. Azt mondja: „Nem tudjátok elképzelni, hogy milyen szörnyűségek fognak rátok szakadni”, de a szörnyűségek nem csak úgy maguktól jönnek, nem csak úgy teremnek. Azt is látjuk a tórai szövegből – és látjuk a történelemből, – hogy a szörnyűségeket mindig emberek követik el. Emberek, akik talán maguk sem tudták elképzelni azt, hogy milyen szörnyűségre képesek.
Ha a múlt század húszas, harmincas éveiben megkérdezték volna magyarországi embereket: „Megtennétek ti azt, hogy a szomszédotokat elkülditek a haláltáborba? Megtennétek-e azt, hogy csecsemőket gyilkoltok, ártatlan gyermekeket küldtök a tűzbe, a gázba, a rabszolgaságba?”, mindenki tiltakozott volna. Azt mondta volna: Nem, mi soha nem tennénk ilyent, mi soha nem tűrnénk el, hogy mások ilyet tegyenek, s mégis, amikor eljött az idő, sokan gyilkoltak és nagyon kevesen és nagyon halkan emelték föl a szavukat ellene.
Mentség persze nincs a gyilkosságra! Mentség nincs a közömbösségre! De magyarázat van, hiszen talán ők maguk sem tudták, hogy milyen szörnyűség és milyen gyűlölet van a lelkükben, amit az akkori társadalom vezetői, az állam vezetői törvényekkel, beszédekkel fölszítottak. A gondolkodásukat az akkori írástudók hosszú éveken keresztül folytatott propagandával megmérgezték, és emiatt történhetett meg az, ami aztán Magyarországon megtörtént. Tévedés ne essék, az, amit a német megszálló csapatok tettek Magyarországon, az csak a lehetőség megteremtése volt a gyilkolásra, a magyarországi zsidóság kiirtására. Ezt a lehetőséget használták ki a magyarországi gyilkosok, a magyarországi államhatalom, és a többség közömbösen nézte. Akkor még volt magyarázat, közvetlenül utána volt magyarázat. Azt mondhatták: Nem tudtuk, mi lesz az út vége. Nem tudtuk, hogy mi fog történni, hogy a gyűlölet, a zsidók elleni uszítás, a különböző törvények ide fognak vezetni. Vérbe, és gázba, és füstbe.
Ma már azonban tudhatja mindenki, mi történt Magyarországon, mi történt hét évtizede, mi történt a munkaszolgálatosokkal, mi történt a deportáltakkal, mi történt a vidéki- és mi történt a budapesti zsidósággal.
Mégis, Hölgyeim és Uraim, amikor bejöttünk a temetőbe, mindenki megnézhette a temető falát. Ott az írás! Valaki sunyin éjszaka, vagy talán a hajnal csendjében oda írta. „HALÁL A ZSIDÓKRA!” Aki ezt írta, nem mondhatja, hogy ezt nem gondolta komolyan. Nem mondhatja, hogy valami hirtelen kiszakadt a száján. Az emberek sok mindent mondanak mérgükben, de aki ezt írta, megfontolta, amit tett! Hozta magával a festéket, szétnézett, nem látja-e valaki, s kiírta a falra: „Halál a zsidókra!”, vagyis, halál miránk. És ne legyen senkinek kétsége! Komolyan gondolta. Mint ahogy komolyan gondolják azok a „politikusok”, azok a Parlamentbe jutott emberek, akik ugyanezt mondják. Persze, szebb szavakkal mondják. Nem ilyen csúnyán, hogy halál a zsidókra. Csak beszélnek férgekről, beszélnek a nemzet megrontóiról, beszélnek arról, hogy ideje lenne már megtisztítani Magyarországot az idegen elemektől, s ők azok, akiknek barátai, tanítványai ide írják az ő fölbujtó szavukra, hogy „Halál a zsidókra”.
Emlékező gyülekezet! Senki nem hitte volna, hogy elérkezik a deportálások szörnyű időszaka, és utána senki nem hitte volna, hogy a deportálások után ötven-hatvan évvel ismételten lesznek Magyarországon olyan pártok, olyan erők, akik megpróbálják fölébreszteni a régi jelszavakat, megpróbálják magukhoz láncolni az ifjúságot, azokat, akiket csak egy dolog köt össze: a zsidóellenesség, az antiszemitizmus. Ma, amikor emlékezünk halottainkra, emlékezünk a Debrecenből elhurcoltakra, azokra, akiket elvittek és soha nem tértek vissza, azokra, akiket elvittek és visszatérhettek – sokan még itt vannak közülük, bár egyre kevesebben, – de lelkükben örökre hordozzák az elpusztított szülőket, nagyszülőket, gyermekeiket, azok sose gondolták volna, hogy így lesz megint!
Amikor emlékezünk, és emlékeztetünk, akkor újra és újra azt tudjuk mondani: álljanak meg és forduljanak vissza erről az útról, mert ez az út nem oda vezet, ahova ők gondolják. Nem lesz Magyarország jobb azzal, ha kiírják a falra, hogy halál a zsidókra, ha arról beszélnek, hogy el kell innen mennünk, és ideje, hogy megtisztítsák tőlünk Magyarországot. Ezzel Magyarországot teszik tönkre, és újra visszavetik ezt az országot a középkorba. Ezt nem szabad hagyni. Nem szabad hagyni, hogy a költő előbb hallott szavai újra megvalósuljanak. Azt szeretnénk, ha múlt idő maradna, az, hogy „Oly korban éltem én e földön”, ne kelljen azt mondani – mint ahogy sokan ma már úgy érzik, hogy ezt mondhatják – „Oly korban élünk ma e földön”.
debrecen_2.JPG
