Késői hazatérés a Páva utcában
Turchányi Géza / Forrás: Népszava
Álltam az újpesti zsinagóga falával szemben, négy dombormű nézett vissza rám, meg az árnyékok. A szobrok mintha mondani akartak volna valamit, de nem értettem pontosan, mit. Amíg egy szobor, egy kép megszólal, idő kell. Vagy kell valaki, aki segít megszólaltatni őket.
A Késői hazatérés (Retour tardif) című kiállítás a Páva utcai Holokauszt múzeumban, az egykori zsinagóga karzatán pont ezt teszi. Három régen halott magyar művész kamara-kiállítása: Mészöly Munkás Béláé, Wittmann Zsigmondé és Bán Kiss Edité. Nem nagyon ismert nevek – elfelejtettük, vagy nem is ismertük őket?
Itt születtek Magyarországon, innen mentek el, hol önként, hol kényszerből. Művészeti tanulmányaikat Magyarországon kezdték és Németországban folytatták, még mielőtt… Később választott hazájuk Franciaország lett, vagy lett volna. Így aztán a kiállítás is, a katalógus is kétnyelvű. Cserba Júlia kurátor mindkét nyelvben, mindkét országban otthon van. Úgy fogom fel, mintha időutazásra mennék.
A múzeum belső tere meg kifejezetten szép. A karzatról jól látszik az egykori zsinagóga boltívén a felirat: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”- ékes magyar betűkkel írva balról jobbra, míg héber írással a magyar közé fésülve jobbról balra. Két nyelv, régi és új hit találkozik itt.
Három művész, három történet.
Mészöly Munkás Béla könyvnyomdász fiaként született 1889-ben, s már gimnazistaként festőnek készült. A „Munkás” előnevet baloldali elkötelezettségből vette fel. A budapesti mintarajziskolában, a müncheni akadémián, Londonban, majd Olaszországban tanult. 1912-ben visszatér Budapestre, még éppen időben, hogy az első világháborúban behívják katonának. Megsebesül az orosz fronton, leszerelik, de a háború tovább hat a lelkében és a rajzaiban. (A nagy háború, 1914 – reprodukció)
1918-ban Nagybányán találjuk, ám 1920-tól újra irány Nyugat-Európa, hosszabban időzik Hollandiában, majd Párizsban telepszik le. 1924 és 38 között vissza-visszajár Budapestre a Nemzeti szalon kiállításaira is. Ám közbejönnek a zsidótörvények, nemcsak itthon, Franciaországban is. A francia állampolgársággal nem rendelkező zsidókat nemcsak összeírják, nemcsak eltiltják bizonyos foglalkozásoktól, hanem 1941 szeptembere után táborokba is gyűjtik. Mészöly Drancyba kerül, innen az 1942. szeptember 28-án indított 33-as transzporttal viszik Auschwitzba. Már az első szelekciót sem éli túl. A 77 ezer franciaországi, köztük 1500 magyar származású deportált közül összesen csak 2500-an élték túl a lágereket…
Wittmann Zsigmond a következő festő, fiatal önarcképe díszíti a kata1ógust is. Csak pár hónappal volt fiatalabb Radnótinál. 1944. november 22-én a Szabad Francia Erők katonájaként esik el a németek elleni harcokban. Vérrel pecsételt vázlatfüzetét felesége Helén (művésznevén Pierre Dé) kapja kézhez. Wittmann művészcsaládba született. Korán válnak a szülők, a gyerek a nagymamára marad. Egészen fiatalon önállósítja magát: modellkedik a Képzőművészeti Főiskolán, tornázik egy cirkuszban.
1929-ben iratkozik be a Képzőbe, de már a következő évben Berlinben folytatja a tanulmányait. Hitler hatalomra jutása ellen saját maga készítette plakátokkal is küzd, hiába, így 1933-ban elhagyja Németországot, s Párizsba megy, ahol a Montparnasse művészköre befogadja. 1936-ban önkéntesnek jelentkezik a francia hadseregbe, részben, hogy a francia állampolgárságot megkaphassa. Egy év múlva leszerel, nemsokára megpróbálja átlépni a polgárháborús Spanyolország határát, de elfogják és a Miranda de Ebro spanyol városka melletti táborba zárják. Ez a tábor nem összevethető a német haláltáborokkal, de erre is rávetül a halál árnyéka. Tíz hónap után visszakerül Marseille-be, ahol Lily Pastré grófnő pártfogásába veszi őt is. Kerámia tárgyak festéséből tartja fenn magát, marseille-i kiállításokon is szerepel. 1942-ben újra önkéntesnek jelentkezik, Marokkóban csatlakozik a Szabad Francia Erőkhöz. Harcol Afrikában, Olaszországban… „Nemsokára gitározni fogok” – írta feleségének küldött utolsó képeslapján -, ám hamarosan elesik a Vogézekben. (Miranda el Ebro, Katona)
A harmadik művész Bán Kiss Edit. Gyönyörű nő volt. Édesapja Rott Frigyes jogász, Edit a negyedik lány, a legkisebb. Az Andrássy úti Felsőbb Leányiskola után Réti István nagybányai festőnél kezd festészetet tanulni. Németországban folytatja, a düsseldorfi Művészeti Akadémián a hároméves szobrász szakot végzi el. Hazatér. Megtanul gyors- és gépírni is. Férjhez megy a jogásznak készülő Bán Tivadarhoz és elszegődik a Hitelbank igazgatója, dr. Kiss Sándor mellé titkárnőnek.
1942-ben szerepel egy szobrával a Nemzeti Szalon kiállításán, 1943-ban pedig Kádár Bélával közös kiállításon a Tamás Galériában, az Andrássy úton. Innen a történet már az újpesti zsinagóga négyméteres falának külső részén, a domborműveken is látható. A köveket a „már hazatért, még el nem ment” Bán Kiss Edit faragta ki, poklot járt, megélt, túlélt történetként. Mert 1944 őszén Editet is elhajtották, Budapestről gyalog a Duna mentén Ausztriába, ahol bevagonírozták. Az első domborműn öregek, gyerekek, asszonyok, lányok menetelnek a vagonok felé. A másodikon magas kémények tövébe érkeznek. A harmadikon már nincsenek se öregek, se gyerekek, csak görnyedt, elgyötört alakok tolnak egy csillét. A negyediken szovjet katonák érkeznek és akárcsak a budapesti gettó, Edit is általuk szabadult fel.
Sűrített idő. A ravensbrücki tábort, genshageni kényszermunkát túlélt Bán Edit a domborművek elkészítése előtt harminc képet festett a megélt nyomorúságról 1945-ben. Mire az újpesti emlékművet 1948-ban felavatják, Edit már elvált férjétől, férjhez ment korábbi bankigazgató főnökéhez, a bankot államosították, s Edit és Kiss Sándor elhagyták az országot. Ez akkor már szörnyű bűnnek számított, így az avatáskor titkolják, hogy ki a domborművek alkotója.
Vándorlásuk során Edit kevesebbet alkotott, de jutott a mostani kiállításra is néhány szép barna festmény (A falu, Az angyal) az ötvenes évek második feléből, már Párizsból is. Az ember nélküli falu a semmibe vezető úttal, a kétségbeesett, földre hajló angyal talán az átélt, és soha teljesen fel nem dolgozott szörnyűségekről beszél.
Három történetet könnyebb emberközelbe hozni, mint háromszázezret, vagy mint hatmilliót. S itt segít a képek sűrített jelzésrendszere is. Jól esik látni, hogy az alkalmi tárlatvezetők más-más kultúrát, szakmát, művészeti ágat, hitet képviselnek, nemcsak festő, hanem író, katolikus pap is szerepel köztük.
Béke veletek.
