Dávid csillag olvad az udvaron…
Virág Emese / Mazsihisz
Dávid csillag olvad az udvaron faltól falig. Hmmm, valaki nem csak tanulja, érzi is.
Befelé fordult a világ a fejemben, hétfő reggel, álmos vagyok s különben is – „Széles a víz, keskeny palló”, – tanár a láthatáron, más intézményben ez nem baj, de itt még a nap is másképp kel fel – megállít, s azt akarja tudni, hogy vagyok!
Szemfüles vagyok és gyanakvó, megmarkolom a tekintetét, boncasztalra dobom és döbbenetes, mert őszinte kíváncsiság dobban meg élő szervként írisze alatt, így hát nincs más hátra, el kell mondanom, Őszintén, s ha még a táskám és zacskóm nem lenne elég nehéz, rágódni rajta egész nap, egy klasszikus idézetet dob felém „Eize hu gibor…”
Zsinagóga – bejutottam észrevétlenül, itt nem lehet baj. „Smá Jiszrael”, – egy apai mosoly a bimáról, ó, hát így már mindjárt más, itt már lehet bátran csak lenni, hisz család. A férfiak oldaláról időszakosan, alig hallhatóan,a jó ízlés határain belül, „fel, le” vezényszavak kúsznak át a tapasztalatlanabb női oldalra, vigyáznak ránk, itt kérem oktatás folyik… Mégse lehet kegyelmesen elnyúlva dicsérni az Ö-valót.
Szünet. Nem lehet láthatatlannak maradni, Béke röppen innen onnan, kapkodom a fejem és az emeletre már nagyon békésen és derűsen érek föl. Testvérek róják velem együtt az egyetemi folyosó szövevényes árját, mindannak a tudományos oktatásnak, mely napról napra acélozza szívünket, atyai áldással kirakott útján, csak nevetni és játszani kell…lehet, még akkor is ha szigorú elődök nézik egy-egy képről a játékot, apropó játék (lesahek, sihek-mishak, ilyen logikus ez) barkóbázni valakinek nem volna kedve? Scheiber óta tudjuk, hogy hogyan, miért, mióta és kik játszották – „a játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?”
Még mindig álmosan szétnézek – együtt olvassuk a Tórát. Köszöntjük a szombatot, tanuljuk a Talmudot, gyújtjuk a gyertyákat (napról napra többet, mert a szentségben emelkedni kell), bolondozunk Purimkor. Megyünk vissza többszáz évet az időben, megidézve az ősi kivonulást, igen együtt isszuk Széder estén a bort, rakjuk össze hozzáértően a Hillél szendvicset, együtt- javítva virrasztunk, együtt kapjuk évről évre a Tant, együtt sírunk a földön ülve, félhomályban, a sófár is kizárólag közös akaratból zenghet nekünk, őszintén kívánunk egymásnak „Hatima tova”-t és együtt lopkodjuk a szukából az együtt felaggatott gyümölcsöket.
Számoljuk meg – hányszor hangzott el az „együtt” szó- 1,2,3…
Ezért különleges a Bérkocsis utcában megbújó épület, láttán a mosoly a szemünkben olyanná válik, mint jámbor zsidó ajkain a Smá – mosolygunk amikor jöttünk és mosolygunk amikor menni fogunk. Kis közösség ahol az oktatás mellett (és kérdezz meg bátran harmadjára is bármit, mert a tanár úr égi nyugalommal el fogja ismét magyarázni, tanító mosollyal ajkán, titkos boldogsággal szívében, mert ismét ültetni kapott esélyt), a 21. században figyelünk egymásra, óvó szárnyak alá fészkeljük be tudásra szomjas lelkünket, hogy aztán felemelhessük az élet folyását igazító I-ten-i kézbe.
Ha élet, ha szavak, ha lopott öt percekben tudományos szárnycsapások, ha szüntelen odafigyelés és törődés, ha magvas tanítások, ha örökéletre indító erkölcsi batyu, ha akarsz tudni holnap is kérdezni még – gyerünk ki az ágyból, bármennyire is hétfő van – neked kelt fel a Nap.
A szerző az OR-ZSE Judaisztika szak, II. évfolyamának hallgatója
