Kántor voltam Északon 4. rész (Göteborg)
Kardos Péter
Szertartásaim
Ez tényleg külön fejezetet érdemel. Voltak esküvők, bár-bát micvák, temetések, széderek és még sok más…
Induljunk el „visszafelé”, kezdjük a temetéssel. Ez volt a legnagyobb hatással rám valamennyi szertartás közül, mert e köré sűrűsödött a svéd zsidó életfelfogás, amely oly idegennek tűnt számomra, mintha mondjuk a Vatikánban kellett volna sálos szöudotot tartanom.
Sommerfeld úr (a kevés echte svéd egyike) volt a chevra vezetője, ő szervezte a végső utat. A teremben felsorakoztak a gyászolók, de ez volt az első és egyben utolsó része is a temetésnek, ami hasonlított az itthoni szomorú szertartáshoz.
Kántor énekel, rabbi beszél, a közönség – enyhén szólva – egykedvűen hallgatja. Már néhány hónap után feltűnt, hogy ha a zsinagógában, utcán stb. bármelyik hittestvérünket megkérdeztem: hogy tetszik lenni, a válasz kivétel nélkül(!) úgy hangzott: köszönöm, remekül! A babonásabbja még le is kopogta.
Néhány hét múlva temettük az illetőt…
A másik, csak nekem feltűnő viselkedésforma okáról kedves barátom világosított fel. Nevezetesen: miként lehetséges, hogy bárki bárkijét temeti, ne adj Isten, szülő a gyermekét, soha nem látom, hogy akár egy könnyet is ejtene. Persze hogy nem – válaszolta. Ez nálunk magánügy! Nem tartozik a többiekre! Majd otthon!
A koporsót ezután letolták a sírgödörhöz, és… otthagyták. Innen a rabbi vezetésével visszatértünk a ravatalozóba, ahol minchát imádkoztunk, s amikor vége lett, gondoltam, megyünk vissza elhantolni a halottat. Tévedtem (nem először). Ott maradt a gödör szélén temetetlenül, kérdésemre a válasz: jön az ember, és majd a kotrógéppel…
Vallásos Elemér barátomnak egy szava sem volt ehhez, nyilván ennek háláchikus alapjairól nem kérdezte meg a rabbiját…
Esküvők, avatások és betérések
Szép és gazdag körítéssel (és vacsorával) látták el ezeket az örömteli szertartásokat. Valóságos versengést rendeztek a családok, ki csinálja szebben. És svéd, amerikai „beütésekkel”. Itt jegyzem meg, a sok országból érkezettek közül csak az amerikaiaknak járt ki a kóved.
E vacsorákra a rabbi és a kántor automatikusan meghívottaknak tekinthették magukat. De nem ám a közvetlen családtagjaik. Ha azokat nem hívták külön, hiába is kerestem a bejárati ajtóra kifüggesztett, gondosam megszerkesztett térképpel és ülésrenddel ellátott poszteren a nevüket – nem volt ott.
Ha családhoz hívják meg az embert, mondjuk ebédre, a helyi szokásnak megfelelően a hazaérkezés után vissza kell telefonálni, ismétlem, kell, és megköszönni és megdicsérni, akkor is, ha már az eljövetelkor ezt megtette a vendég – mégpedig a pontosan előírt szavakkal!
A betérésekről. Arról már írtam, hogy a rabbi mi mindennel foglalkozott a templomon kívül. Ennek a zsinagógában is látható jele volt, amikor jövendő zsidó tanítványai csoportosan jelentek meg az istentiszteleten, nem mindennapi látványt kölcsönözve Isten házának. Ennyi szőke, kék szemű, magas potenciális zsidót azt hiszem, sehol a világon nem látni.
Hogy a göteborgi betérést hogyan fogadták el a nagyvilágban, azt nem tudom. Stockholmban elfogadták…
Kórus különös körülmények között
A talmud-tóra mellett kórusszervezéssel is megbízott Elemér, ami azért látszott nehéz feladatnak, mert a próbák ugyan koedukáltan folytak, viszont a zsinagógában a kórus nőtagjai fent ültek a karzaton, a férfiak lent. Túlzás lenne azt állítani, hogy ennek következménye a sztereóhangzás lett volna…
Elemér is belépett a kórusba, sőt, ő irányította a próbákat, tanácsaival segítette munkámat, megmondta, mikor mit és hogyan énekeljünk… Neki is meg kellett volna hálásan köszönnöm (akárcsak a nyakkendőgyárosnak) páratlan odaadását, és nem kellett volna azzal hencegnem, hogy én már akkor a Kazinczy utcai ortodox zsinagógában énekeltem Fisch József mellett, amikor ő még nem is látott belülről zsidó templomot…
Jom kippurkor nem mondott semmit, tehát valószínűleg tetszett neki kettősöm egy fiatal leánnyal a Kövákorászban, amikor is partnerem mindössze 10–15 méterre ült fölöttem az emeleten…
A hétköznapi minjánok az ún. ortodox imaházban voltak, ami legalább hasonlított a mi neológ istentiszteleteinkhez, de a főtemplom félig reform, félig konzervatív stílusától tényleg messze állt. Ez meglátszott a látogatók életkorán is – idősek voltak.
Miért volt nehéz a tórát megtartani?
Mert legalább annyi súlyú ezüst volt rajta, mint maga a tekercs. Sábbátonként még hagyján, de szimchát tórakor…
Szombaton csak harmadát kellett lejnolni az itthoninak, mivel 3 éves ciklusra osztották fel Mózes öt könyvét (nem ellenkezik a halachával!). Igaz, így kevesebb idő jutott a beszélgetésre.
Az esti imák a Má tovuval kezdődtek és csoportos kádissal végződtek. A csoportos azt jelenti, hogy a kádismondók kijöttek a helyükről, és a kántor mellett mondták el a gyászimát. Amikor ennek okáról megkérdeztem kint élő barátomat, felvilágosított: hogy ne zavarják a többieket… Megint tanultam valamit.
Az adó, az igen!
Amikor közgyűléseinken hallom a panaszokat, hogy pénzbeszedőink sokszor hiába járkálnak a hívekhez, eszembe jut a kinti rendszer, amely a valahová tartozás érzését erősíti.
Az emberek – szó szerint – beiratkoznak a hitközségbe, és innentől kezdve jövedelmük arányában adót fizetnek a közösségnek, sőt, az összeget leemelik az illető bankszámlájáról. És ekkortól a születéstől a halálig minden szolgáltatás ingyenes! Snóderolás sincs.
Haza, haza!
Ötven felett, noch dazu Bikaként, nehéz az alkalmazkodás. A városi könyvtárban naponta elolvastam a pár napos Magyar Nemzetet. És hallottam, hogy bevezették a világútlevelet. És Zuglóból naponta(!) jelentkezett Fruchter barátom, és hívott vissza. Az akkori elnök (ma a Mazsihisz külügyi osztályának vezetője) személyesen is meglátogatott, másik hívem „elintézte”, ha hazajövök, én leszek a Dohány rabbija… Nagy ajánlat volt ez akkor, abban a helyzetben, amikor „sámeszba” sem vettek!
Érett a szakítás. Megérett. És egy este összeült a Fülmektige (a „teljhatalmú tanács”). Volt ugyan elnök is, de annak hatalma az egykori Göncz Árpád-féle köztársasági elnökével volt egyenlő…
Megkérdezték, miért „nem fogadok szót” főnökömnek? Miért nem követem tanácsait? Kedves barátom vállalta a tolmács szerepét, mert azért 7-8 emberrel még nem tudtam szimultán vitatkozni. Az álmoskönyv szerint sem jelentett sok jót a következő példabeszédem.
A kántorság egy szakma, meg kell tanulni, gyakorolni kell, mint minden mást. Mi lenne, mondám, ha önök közül valakinek hamburgersütödéje lenne a városban (akkor jött divatba), én pedig bemennék az üzletébe és ott tanácsokat adnék, melyik oldalán kell betenni a húst az olajba, milyen fűszereket adjon hozzá stb. Magyarul: én sem szólok bele az ő szakmájába, ő se tegye!
Hogy felállva tapsoltak volna, az túlzás, de ezen az estén is kiderült számomra, a mindenkori kántorok és rabbik miért oly feltűnő gyakorisággal hagyják ott ezt az „aranykalitkát” (a helyiektől hallottam ezt a jelzőt), s lesz elegük a göteborgi Församlingenből.
Amikor bárhol arról beszélgettek, hányadik vagyok a sorban, ellentmondó adatok merültek fel. Magyar járt már náluk, nem is egy… Így kedves rabbi kollégám is (most Németországban él), akiről elborzadva mesélték, hogy egy csodálatos apartmant biztosítottak számára a tengerparton, de a hálátlan, amikor érdeklődtek nála, hogy tetszik, azt válaszolta: gyönyörű a kilátás, mert naponta látom, hogy innen indulnak a hajók Európába.
Ezt a sértést máig nem felejtették el. Végül: szakítás, kamionos költözködés haza, menekülés a kapitalizmusból – hová is? Egy esztendőre a régibe, aztán utánam jött… utolért.
Egy keletnémet újságíró mondta a rendszerváltozás után: amit a szocializmusban a szocializmusról tanítottak nekünk, az mind hazugság volt. Amit a kapitalizmusról, az igaz!
(Vége)
