Mégis kinek a fesztiválja?
Sándor György / Forrás: Új Élet
Olvastam a hvg. hu oldalon a Mégis, kinek a fesztiválja a Zsidó Nyári Fesztivál? Című hozzászólást (vagy riportot) és a csatolt vagy kapcsolódó írásokat. Mi tagadás, ugyanazon a fórumon kívántam volna hozzászólni, de mivel rendkívül negatív tapasztalatom volt egyszer egy fórumra való beírással, úgy határoztam, hogy elkerülöm az ilyen „élményeket”, és itt írom le, amit szeretnék.
Az említett riportban többen nyilatkoztak meglehetősen elmarasztalóan a Zsidó Nyári Fesztiválról, annak szervezőiről, a műsor összeállításáról, milyenségéről. Olyan művészek, együttesek vagy szervezők szólaltak meg, akik valamilyen oknál fogva nem szerepelnek a fesztivál programján. Lévé magam is művész (meg kántor meg zsidó meg vallásos érzésű meg minden), úgy érzem, lenne egy-két megjegyzésem erről a témáról, és talán még valamicske közöm is van hozzá, vagy legalábbis hozzáértésem.
Nem idézek szó szerint, csak a tartalmi lényegre törekszem, hogy azt híven adjam vissza. A neveket sem jegyeztem meg, nem is az a lényeg tulajdonképpen, hanem az írás maga. Valaki azt írta, hogy a fesztivál (éppúgy, mint a Mazsihisz) nem követte a rendszerváltás során végbement változásokat, hanem minden maradt a régiben, maradt a régi szisztéma, egy lépést sem léptek előre stb. Elsősorban itt azt jegyezném meg, hogy én a Hitközséggel való elégedetlenségemet nem mosnám össze a fesztivál művészi jellege miatti Elégedetlenségemmel. mert a kettő nem egészen ugyanaz, de ez csupán formai kérdés. A nyilatkozat lényege az, hogy van itt egy új trend, új művészeti irányzat, ami a mai zsidóságról és a mai zsidósághoz szól, a mai utca emberéhez, míg a fesztivál műsorát úgy állították össze, hogy az (a nyilatkozó szerint) egy „mese-zsidóságról” szól. Mint írja, van egy ilyen zsidóság Tevjével, a tejesemberrel, gyönyörű kántorénekkel stb. Ők pedig (a nyilatkozók) mást próbáltak nyújtani, reálisabb képet festeni és követni azt, ami nyugaton és keleten már megy. Amerikában ennek a műfajnak – mint mondja a nyilatkozó – már megvannak a szupersztárjai. Amerikában élek, tudom, látom, hallom őket. Vannak nagyszerűek, és vannak… na mindegy. Sajnos a sztárrendszer, mint általában, itt sem igazolja, hogy a legjobból lesz a sztár.
Eddig nem lenne semmi hiba, az új törekvések fontosak, a világ nem áll meg, helyet kell biztosítani az új irányzatoknak, de szerintem nem feltétlen egy régebbi, de értékes irányzat terhére vagy annak a kizárásával. Helyet követelni az új irányzatnak nem a másik irányzat leszólásával, lenézésével kell, hanem művészi produkcióval és értékekkel.
Az eredeti ősklezmer, tehát az, amelyik még nem volt dzsesszesítve, rockosítva vagy bármilyen más módon modernizálva, nagy tömegeket vonzott és vonz is, ez nem vitás. A klezmer mint régi zsidó lakodalmi és kocsmazene mintegy 150 éve hódít. Ami a „gyönyörű kántoréneket” illeti: az valóban gyönyörű és 200 éve megbecsült énekesi műfaj, művészi fokon való előadását a klasszikus vokális zene világában is jegyzik. Igénylői, mondhatnám, rajongói vannak. Kár ezeket a műfajokat úgy említeni, mintha feleslegesek lennének, és művészi értéküket tekintve alacsonyabb helyet foglalnának el a modern törekvéseknél. Ezzel szemben szent igaz, hogy kell a frissítés. Nemrégiben szóltam hozzá szóban és írásban egy vitához a kántorkoncertek műsorát illetően, ahol kifejtettem, hogy nem lehet csak az „örökzöldekre” építeni egy műsort. Amikor azt írom, hogy a klezmer a maga régi, eredeti formájában hódít, akkor nem azt jelentem ki, hogy a modernebb, dzsesszesebb, előremutató formában való megszólaltatás helytelen vagy szükségtelen. Szükséges, és jó művészi előadás esetén sikeres is, de… ettől még nem kell a régit kizárni, különösen azért nem, mert az új, ha helyes úton jár, a régiből táplálkozik.
Aztán a hozzászólásokban elszabadul a pokol. Szóba kerül, hogy a Mazsihisznek hány tagja van, mennyiben képviseli a vallásos réteget, és mennyiben nem képviseli a nem vallásosat. Jönnek a számadatok a 100 000 magyarországi zsidóról, ezeknek csak egy töredéke vallásos és egy töredéke Mazsihisz- tag. Szerintem sajnálatos, hogy ez a 100 000 zsidó csak a jóvátételek fizetése idején tartotta magát zsidónak, és akkor megtalálta a Mazsihiszt is, mely tudtommal minden zsidó követelését képviselte. Az, hogy a Mazsihisz vallási alapokon álló szervezet, igaz, és erre a neve is kötelezi, lévén HITKÖZSÉG. Akik ezt rossz szemmel nézik, azoknak a zsidósághoz nincsen vallási kötődésük, ezért nehezményezik azt is, hogy a fesztiválon a hagyományos elem, vagyis a zsidóságnak a VALLÁSI része is jelentős szerepet kap. Persze aki 10-15 évvel ezelőtt még azt sem tudta, hogy zsidó, és arra főként a jóvátételre való lehetőség vezette rá, annak nem kell a vallási összetevő. A fesztivál viszont nem kizárólag belőlük áll, és nem kizárólag nekik szól. A kántorzene a vallási elemek közé tartozik. No de mi köze is lenne egyesek szerint a ZSIDÓ fesztiválnak a valláshoz? Valóban, kinek a fesztiválja ez? Én is ezt kérdezem. Én ugyan vallásos beállítottságú vagyok, de nem vagyok a világi indíttatású művek, műfajok ellensége (évtizedek óta foglalkozom operával, hogy is lehetnék?). A zsidó zenén belül is elfogadom, értékelem, szeretem, becsülöm a világi jellegűeket, érdeklődéssel hallgatom az újabb irányzatokat, a néha kissé rendhagyó megszólalásokat. Azt viszont körömszakadtig állítom, hogy a zsidóság vallás is, nem csupán kultúra, hovatartozás, esetleg nemzetiség. A nyilatkozó(k) által „mesezsidóságnak” titulált réteg nem mese, hanem valóság. Élnek, vannak, és tiszteletet érdemelnek.
A Zsidó Nyári Fesztivál műsorán igenis helye van a vallásos jellegnek IS, mert arra IS van igény. Helye van a réginek IS, a hagyományosnak IS, mert szeretik és kérik. A hagyomány és a vallási összetevők jelenléte nem csorbítja az újabb törekvések értékét, sem megjelenési jogukat. Meg kell találni az egyensúlyt.
Végigolvasva a fesztivál idei programját, én azért találtam abban modernebb dolgokat is, mai törekvések is szót kaptak a műsorban. Az, hogy személy szerint melyik egyéni előadó, együttes, színház, zenekar, produkció kap fellépési lehetőséget… hát ezen lehet vitatkozni, mert mindegyik nem kaphat, és mindig lesz olyan, amelyik kimarad. Az, hogy ez igazságosan történik-e vagy sem, meddő vita lenne. Aki szervezi, aki dönt, annak a véleménye határoz. Ez az esetek többségében szubjektív, hiszen arról van szó, hogy a döntési hatáskörrel rendelkező egyénnek ez tetszik-e vagy az. No de nem ez a helyzet egy színházban, egy operában, vagy bármelyik előadó-művészeti ágban? Az igazgató, rendező, zenei vezető dönt, hogy az egyik művet vagy a másikat adják-e elő, egyik vagy másik művész megszólaltatásában. Ezekkel a választásokkal nem mindenki ért egyet, mégis döntő jelentőségűek.
Ha én lennék a fesztivál művészeti vezetője vagy szerkesztője, egészen biztos, hogy a szubjektivitás az én döntéseimben is ott lenne, és az menne, amiről ÉN úgy érzem, hogy jó, amiért ÉN vállalhatom a felelősséget. Valószínű, hogy mielőtt döntenék, meghallgatnám mások véleményét is, de végül ÉN döntenék, és bizonyára nem mindenki megelégedésére.
Nem állítom, hogy a műsorban nem lenne helye korrekciónak. Nem mondom, hogy minden tökéletes, vagy én mindent annak tartok. A tökéletességre csak törekedni lehet, azt elérni kevesen tudják. Bárki bárkit fog felléptetni, mindig lesznek olyanok, akik kimaradtak, és ezért megbántva érzik magukat. Joggal, mert művészi önbecsülésüket érte bántalom. Akkor is tudniuk kell, hogy ennek az orvoslása nem egy másik művész vagy műfaj leszólásában rejlik, mert ez az olvasóban azt a benyomást kelti, hogy ugyanezek nem szólaltak volna meg, ha történetesen felléptek volna a fesztiválon. Más szóval: szerintük a fesztivál azért nem jó, mert ők nem léptek fel benne.
A leszólásról még megjegyezném, hogy valaki az egyik írásban a már említett „régi stílust” (mely az illető szerint uralja és jellemzi a fesztivál programját) az operetthez hasonlítja. Ez pedig ismét a nyilatkozót minősíti, aki az operett szót degradáló és lenéző, szinte megalázó jelzőként használja.
A fesztivál 11 éve alatt én személyesen két alkalommal kaptam fellépésre alkalmat. Mások az én műfajomban négyszer-ötször felléptek. Érzésem szerint közülük többel kiállnám a versenyt, de tény, hogy kétszer léptettek fel. Vállaltam volna-e többet is? Vállaltam volna, de nem hívtak. Ettől még nem biztos, hogy a fesztivál műsora nem jó, vagy az illetékesek igazságtalanok. Majd ha úgy érzik, hogy engem akarnak felléptetni, szólni fognak, de lehet, hogy nem. Ezt én tudomásul veszem, és attól még nem tartom a fesztivált roszszul irányítottnak vagy kevésbé sikeresnek, kevésbé művészinek vagy kevésbé igényesnek, mert személy szerint én nem lépek fel. Van róla véleményem, de igyekszem azt nem személyes indulatok vagy a sértettség érzése alapján megalkotni.
Az a művész, aki a művészi pályán igazságot keres, keserűen fog csalódni. Igazság csak magában a művészetben van, a pályát a személyes, szubjektív benyomások, a nem mindenki kedvére való döntések és az ezekkel járó gyakran igazi vagy vélt igazságtalanságok kísérik.
Kinek a fesztiválja a Zsidó Nyári Fesztivál? Mindenkié, aki érdeklődik iránta. Mindenkié, aki benne van, akár mint közreműködő, akár mint néző. Mindenkié, aki megkapja vagy megkapni reméli azt, amire kíváncsi, azt, amiért elment arra a bizonyos előadásra, rendezvényre.
Vallásosé, nem vallásosé, öregé, fiatalé, haladóé, konzervatívé… sőt, tovább megyek: zsidóé és nem zsidóé.
A szerző főkántor-operaénekes
Ajánlott írások:
Agyő konvenció
Zsidó filmnapok az Urániában
Elkészült a XI. Zsidó Nyári Fesztivál gyorsmérlege
Ivrit keksz a capuccinóhoz
