Kislány a pokolban, monodráma a Dohány utcai zsinagógában
Bársony Éva / Forrás: Népszava
A Dohány utcai Zsinagógában először lesz látható színházi előadás, egy naplóból készült holokauszt monodráma.
Először ad színházi előadásnak otthont a Dohány utcai Zsinagóga: a különleges alkalomra a Zsidó Kulturális Estek programsorozatban. A holokauszt áldozataira emlékező esten április 19-én a Kislány a pokolban című holokauszt monodrámát a Kazán István Kamaraszínház tagja, Budai Tünde adja elő. Ő is, akár csak a rendező-dramaturg Kriszt László a Károli Gáspár Református Egyetem teológia-hallgatója.
A Kislány a pokolban egy zsidó kislány naplója 1944-45-ből. Sárdi Mária önéletrajzi könyvéből három éve született színházi előadás, Budai Tünde két évadon át a Fészek Művészklubban lépett fel vele, majd következett néhány vidéki nagyváros, míg Rádi Antónia segítségének is köszönhetően a megrendítő holokauszt monodráma az áldozatokra emlékező est programjaként a Dohány utcai Zsinagógában is bemutatkozhat.
Budai Tünde nagyon karcsú, nagyon szőke és a szeme nagyon világoskék, valószínűleg ezért szokták tőle csodálkozva megkérdezni, hogy-hogy egy 15 éves zsidó kamaszlány bőrébe bújik előadásról előadásra és mesél arról, hogyan vagonírozták be 1944. december elején édesanyjával és nagymamájával együtt a józsefvárosi pályaudvaron, s vitték talán a legutolsó magyarországi zsidó transzporttal Bergen-Belsenbe, ahová december 24-én érkeztek meg.
-Van, aki viszont gyanakodva néz, nehezen hiszi, hogy korábban a zsámbéki katolikus tanítóképzőt végeztem el, most pedig a Károli Gáspár Református Egyetem esti tagozatának harmadéves teológia-hallgatója vagyok és nincs zsidó ág a családunkban. Amikor bemutattuk a monodrámát, a művészi kifejezés célja vezetett minket, arra törekedtünk, hogy a művészet erejével a magunk véleményének adjunk hangot ebben az ismét antiszemita indulatoktól felborzolt időben. Felerősödtek a hétköznapi antiszemitizmus hangjai, a köznapi beszédben szinte köznapi fordulat a zsidózás, és évtizedekkel a holokauszt után most újra erősödik a feszültség. Nem tudom, sok-e vagy kevés, amit egy színházi előadás tenni tud, de a magam részéről ezzel a monodráma-előadással én megpróbálom a legjobb tudásom szerint a magam véleményét elmondani azok véleményével szemben, akik tagadják a holokausztot.
Sárdi Mária könyvére Kriszt László, az előadás rendező-dramaturgja (és szintén a Károli Gáspár Református Egyetem hallgatója) figyelt fel, s miután elolvasta a Lovag utcai kamaszlány naplóját a családja elhurcolásáról s a náci haláltáborban töltött hónapokról, egy monodráma tervével kereste meg a szerzőt. Sárdi Mária melléjük állt, Budai Tünde és Kriszt László nekifogott a színpadra állítás nem könnyű munkájának. Támogatójuk nem nagyon akadt, a Színházi Dolgozók Szakszervezetéhez pályáztak, az így nyert szűkös forintokból teremtettek illúziót keltő színpadi látványt.
-Ez egy kislány története – mondja Budai Tünde -, és azért szeretem különösen, mert nem akar téríteni, nem akar beleszólni a gondolataidba, nem akar rád erőszakolni érzelmi hatásokat. Egy kislány mesél, csacsog a csakládjáról, a mindennapi életéről. Elmeséli, hogy egyszer csak nem kell iskolába mennie. Mert a zsidó gyerekek nem járhatnak. És az anyukája felvarrja neki is a sárga csillagot. Egyet a kabátjára, egyet a ruhájára. A tragédia lábujjhegyen, settenkedve jön be a hétköznapokba. Az anya napokkal a felszabadulás előtt meghal a marhavagonban. A kislány fél a halott látványától, de megeszi a levesét és leveszi a lábáról a cipőt.
Az eredeti napló egy időpontban megszakad, Sárdi Mária ötven évvel később fejezte be, hozzá írta a Bergen-Belsenben átélt idő történetét, az utazást táborról táborr5a, majd már édesanyja és nagymamája nélkül haza, Budapestre. A felkészülés idején Budai Tündének a már 80 éves (egykor újságíró) szerző még még számos részletet elmesélt.
-Azt is tőle tudtuk, hogy a csíkos rabruhán hol volt a nevét helyettesítő tábori száma és hogy ez hány számjegyből állt. sok mindent kérdeztem a koncentrációs táborban töltött napjairól, s mindenre válaszolt, olykor a számomra döbbenetes kaján humorral. Engem valójában a lelke érdekelt, hogy hogyan tudta egy 15 éves kislány átvészelni és feldolgozni az elhurcolását, a koncentrációs tábort. Azt éreztem, hogy a legmélyebb sebeket nem volt képes elmesélni. Csodáltam, hogy nyolcvan évesen is mekkora életerő és életigenlés sugárzik belőle.
Budai Tünde azt is elmondja, nem könnyű közönséget gyűjteni egy ilyen jellegű előadáshoz, az emberek nem vállalkoznak szívesen a szembesülésre. Ezért tartja nagyon fontosnak, hogy a vidéki diákelőadások hallgatói az est végére rendszerint megváltoztak.
-Amolyan „na-mikor-lesz-már-ennek-vége” grimasszal érkeznek, és megrendült csendben állnak fel az előadás után. Megrendülnek attól, hogy látnak egy gyereket, aki olyan, mint ők. Nem zsidó, hanem egy gyerek, akitől elvesznek mindent. Az otthont, a játékait, a ruháit, a kedvenc ételeit, s végül az édesanyját és a nagymamáját is. Nagyon jó érzés fiataloknak játszani ezt a történetet. Szinte semmit nem tudnak erről a korszakról, nyitottak és őszinték. Nyitottsággal és őszinteséggel fordulhatunk hozzájuk, s megértik, miről szól ez az ötven perc. Érzékenyen élik át azt, amit a színpadon látnak.
Budai Tünde színpadi előadóként úgy érzi, egy korszak zárult le mögötte, keresi a helyét és az új utakat de ha a Kislány a pokolban előadást hívják, azonnal megy, örömmel játszik, bárhová szóljon is a meghívás. Nemsokára Baracskán adja elő a monodrámát, ahová egy börtönlelkész hívta meg.
A Zsinagógában a holokauszt áldozatainak emlékére összeállított est része lesz a Kislány a pokolban április 19-én. Előtte dr. Frőlich Róbert főrabbi és dr. Egresi László, a Károli Gáspár Református Egyetem tanára mond köszöntőt. A tisztelgő műsorban Gerendás Péter énekel és gitározik, Székhelyi József és Harsányi Gábor mond verset. Utána Budai Tünde egy monodrámában mondja el azt, ami elmondható az elmondhatatlanból.
