Régi széderesték emlékei
Giora Sharon főkántor
Az írás eredeti forrása / Új Élet
A közösségi széderek a régmúltra mutatnak vissza. A Haggada egyik arameus nyelvű mondata – KOL DICHFIN JÉSZÉ V’JÉCHOL – minden éhező jöjjön és egyék, minden rászoruló jöjjön és lakjék jól… – megparancsolja, hogy megnyissuk házunk ajtaját azok előtt, akik erre rászorulnak.
Szokás lett, hogy a szegényt, a magányost, az idegenből jövőt a tehetősebb zsidó házaknál vendégül látták az ünnepeken, így a széder vacsorán is. Ebből alakultak, alakulhattak ki később a közösségi széderek.
A deportálás után, amikor a zsidó családok nagy része elpusztult, sok volt a magányos ember. A közösségi széderek egyre fontosabb szerephez jutottak, népesebbek lettek. Senki nem akarta egyedül tölteni az ünnep estét, így akinek valódi családja nem volt, a közösség nagy családját kereste fel.
Az idők folyamán az életritmus felgyorsulása, a munkakörülmények változásai is olyan helyzetet teremtettek, hogy sokan kényelmesebbnek érezték a közösségi szédereken való részvételt, mint annak sok gonddal járó, hozzáértést követelő otthoni előállítását.
Ahogy múltak az évek, a közösségi széderekre egyre nagyobb lett az igény. Első ilyen emlékem Kaposvárhoz fűződik. Azon a napon már a kora reggeli órákban népes és élénk volt a templom udvara. A kaposvári hitközség sok éven át volt mindenese, a templom és a környék rendben tartója, a zsidók sorsának keresztény létére is mindenben hű részese, Takács néni vezette az előkészületeket, a hitközség több hölgytagja közreműködésével, köztük drága jó Anyám igen hathatós, szorgos segítségével, dr. Krausz főrabbi úr ellenőrzése mellett. Főtt a leves, a gombóc, a hús, a zöldségek, ott lábatlankodtak a gyerekek is, mindenáron meg akarták kóstolni azokat a finomságokat, melyek később az ünnepi asztalokra kerültek. Főleg a hárajszesznek volt nagy sikere, hiszen az ízletes, édes, finom, gyerekeknek való csemege volt.
A rövid esti istentisztelet után a ma templomként szolgáló kultúrterembe vonultunk, ahol már vártak ránk a hosszú, megterített asztalok. A főasztalnál foglalt helyet Krausz főrabbi úr a családjával és a kántorék, vagyis mi, valamint a vezető elöljárók és családtagjaik. Az est a hagyományos ünnepi kidussal kezdődött, melyet Apám recitált, majd Krausz főrabbi úr megkezdte a széder szertartását, annak minden lépését elmagyarázva a jelenlevőknek. Nagy izgalom előzte meg a Má nistáno négy kérdését. Általában többen is kérdeztük, héber és magyar nyelven. Ahogy a szertartás és az idő haladt előre, úgy lankadt a gyerekek érdeklődése. Szüleink nehezen tudtak bennünket ott tartani az asztal mellett. Amikor azonban a Főrabbi úr bejelentette, hogy elrejtette az afikomant, az izgalom ismét tetőfokára hágott. Alig vártuk a vacsora feltálalását. Nem azért, hogy együnk, hanem azért, mert akkor a felnőttek nagy része nem figyelt ránk, és meg lehetett keresni, el lehetett lopni az elrejtett fél mácót. Ennek visszaadása és az érte kapott ajándék átvétele után ismét csak az alkalmat vártuk, hogy a kultúrteremmel szomszédos irodahelyiségbe vagy az udvarra mehessünk játszani, míg a felnőttek együtt énekelték Apámmal és a Főrabbi úrral a népszerű énekeket.
passoverseder.jpg
Képünk illusztráció
Budapestre költözésünk után a lágymányosi zsinagóga lett a vallási otthonunk. Népesek, kellemesek voltak a közös széderek. Az akkori Izraeli Követség több tisztviselője, konzulok, attasék, azon a környéken laktak, így számos ünnepi eseményen részt vettek a Bocskai úti zsinagógában. Családjukkal együtt jöttek el a széderre is. Szeretett rabbink, Hochberger László mindig nagy figyelmet fordított arra, hogy ha látogatót vagy új arcot fedezett fel, azonnal köszöntse, mindent megtegyen, hogy az illető otthon érezze magát körünkben. Apám kidusa után Laci bácsi kedves, közvetlen mondatokkal vezette be a szertartást. Tudni akarta, hallja-e mindenki a szavait, biztatta a jelenlevőket, hogy kérdezzenek bátran, ha bármit nem értenek vagy tudni akarnak. A Má nistánót ott is többen kérdeztük, és arra nem csupán a Haggadában soron következő ,,Ávodim hájinu lefaro b’micrájim…” fejezet szavaiból kaptunk választ, hanem Rabbi bácsink tréfás, mégis oktató magyarázatából is.
Volt a templomunknak egy tagja: Strelinger doktor úr, gyémántdiplomás orvos. Nyolcvanas éveiben járt az én gyermekkoromban. Óriási tudású, hatalmas, átfogó műveltséggel rendelkező ember volt. Mivel Hochberger főrabbi az ünnep szokásait magyarázva mindig sok történelmi eseményre és kialakult szokásra tért ki, az egyik évben szólni akart a tiszaeszlári vérvádról, mely a peszach előkészítésének idején keletkezett és terjedt el. Az ünnep előtt felkérte Strelinger doktort, hogy a széderen a saját, szakmai nézőpontjából magyarázza el a vér fogyasztásának tilalmát, melyet nem csupán a vallási előírások elleneznek, hanem sok orvosi vélemény is a mellőzését javasolja. Laci bácsi hozzátette: csak röviden, néhány mondatban, Doktor úr!
A megfelelő pillanatban Hochberger főrabbi, miután a vallási tilalomról szólt, felkérte Strelingert, hogy ismertessen néhány okot, amiért a vér fogyasztását az orvosok nem ajánlják. A Doktor úr szólásra emelkedett. Zsebébe nyúlt, és onnan egy mintegy tíz-tizenöt lapnyi beszédanyagot húzott elő. Elkezdte magyarázatát, amiből észrevettük, hogy a leírt szöveg csupán vázlat lehet, hiszen csak néha tekintett bele beszéd közben. – Ez körülbelül egy óra – jegyezte meg Apám, nem minden él nélkül.
Laci bácsi nem tudta, mitévő legyen, tanácstalanul nézett körül, megsérteni nem akarta a kiváló orvost, viszont az idő telt. Dr. Strelinger talán a második vagy harmadik oldalnál tarthatott, amikor észrevettük, hogy a még fel nem olvasott lapokat az asztalra maga elé helyezte. Meglátta ezt a mellette ülő Gellért Gyula elöljáró. Laci bácsi felé kacsintott, és egy óvatlan pillanatban „ellopta” és zsebre vágta az „orvosi értekezés” további anyagát. A Doktor úr kereste a papírjait, nem értette, hová tűnhettek. Mi, gyerekek, visítva nevettünk, és én mind a mai napig magam előtt látom Laci bácsinak és Apámnak a visszafojtott nevetéstől kipiruló arcát, valamint Gellért Gyula bácsi „ártatlanul” sajnálkozó arckifejezését, mint aki semmiről sem tehet. Más választása nem lévén, Strelinger doktor úr néhány befejező mondatot mondott és leült, a széder pedig a sok ismert, kedves és mindenki által szívesen énekelt haggadabeli dalokkal kitűnő hangulatban folytatódott.
Gellért Gyula bácsi később nevetve jegyezte meg, hogy az afikomant ugyan nem ő lopta el, de a papírok „elganvenolásával” úgy érzi, nagy micvét gyakorolt a közösség érdekében.
Kapcsolódó írásaink:
Széderesti körkép 2010
Pészachi gondolatok
