A szabadság és az emberi méltóság ügye egy és oszthatatlan
„Uraim, ha a zsidó nép szinte ott van a csatatéren és vérét ontja egy olyan hazáért, melynek ő még nem kijelentett polgára, ha ő vagyonát, életét örömest feláldozza azon szabadságért, melyet csak remél, azon jogokért, melyeket még nem bír, mit bírnak a többiek, kik vele harcolnak, azt hiszem, az igazság kívánja, hogy … a nemzetgyűlés azon elvi kijelentését tovább ne halassza, miszerint a zsidók is a hazának polgárai, jogban, kötelességben a többiekkel egyenlők.” (Szemere Bertalan)
Az 1848. március 15-i magyar forradalomban és az azt követő szabadságharcban a zsidók számarányukat messze meghaladó módon, nagy anyagi és véráldozattal vettek részt.
Az 1849-i harcokban részt vett mintegy 180 ezres honvédségből – Kossuth jászberényi nyilatkozata szerint – húszezren voltak zsidók, közülük 76-an hadnagyi, 29-en főhadnagyi, harmincan századosi és nyolcan őrnagyi rangra emelkedtek.
A zsidó katonaorvosok száma 56 volt, és a már említett Löw Lipót mellett Schwab Arszlán (1794–1857) pesti főrabbi és a reformmozgalom egyik vezére, Eichorn Ignác (1825–1875) is tábori rabbiként szolgált. (Előbbiek a szabadságharc leverése után börtönbe jutottak, míg Eichorn Kossuthtal együtt ment az emigrációba, majd a kiegyezés után, Horn Ede névvel államtitkár lett.
Hadd említsük meg Reményi Ede nevét is, aki Görgey Artúr segédtisztje, majd New Yorkban világhírű hegedűművész és zeneszerző lett. (Később Reményi állította fel a kor két legkiválóbb magyarjának, Széchenyi Istvánnak és Petőfi Sándornak a szoboralapját.)
Az 1849-i szegedi országgyűlés ezért joggal mondta ki a zsidók egyenjogúsítását, noha a határozat – a szabadságharc bukása miatt – törvényerőre már nem emelkedett.
Nem véletlen, hogy Haynau, a kegyetlen „bresciai hóhér” ezt jegyezte le: „a zsidók, érzelmeik és gonosz cselekvésük által olyannyira előmozdították a magyar forradalmat, hogy az az ő közreműködésük nélkül sohasem nyerhetett volna ilyen jelentőséget”. Ezért a magyar zsidóságot a fegyverletétel után hatalmas hadisarc megfizetésére kötelezték.
A kiegyezés után ezt az összeget, kamatok nélkül, I. Ferenc József császár visszaadta, és abból úgynevezett Iskolaalapot létesítettek. Ebből a korábbi hadisarcból épült, többek között az 1877-ben felavatott budapesti rabbiképző intézet és tanítóképző.
| Szemere Bertalan miniszterelnök a szegedi országgyűlés utolsó ülésén, 1849. július 28-án így fogalmazott:
„Uraim, ha a zsidó nép szinte ott van a csatatéren és vérét ontja egy olyan hazáért, melynek ő még nem kijelentett polgára, ha ő vagyonát, életét örömest feláldozza azon szabadságért, melyet csak remél, azon jogokért, melyeket még nem bír, mit bírnak a többiek, kik vele harcolnak, azt hiszem, az igazság kívánja, hogy … a nemzetgyűlés azon elvi kijelentését tovább ne halassza, miszerint a zsidók is a hazának polgárai, jogban, kötelességben a többiekkel egyenlők.” |
