Kántor voltam Északon 2. rész
Kardos Péter / Új Élet
Veszekedés a maradékért
A többszörösen is kivéreztetett lengyel zsidóság utolsó megmaradottjai jöttek el a zsinagógába. Idős, fizikailag és mentálisan is beteg emberek. Nem véletlenül voltak ilyenek. A holokauszt által legjobban sújtott európai közösségtől két évtized múlva ismét emberáldozatot követelt a történelem. A 67-es izraeli „agressziót” követően Gomulkáék a legalacsonyabb vezetői beosztástól a legmagasabbakig dolgozó zsidókat utcára tették, és ha akartak, ha nem, útlevelet kaptak, elmentek. Csak az öregek, a betegek és a mozgásképtelenek maradtak, akiket a Joint vett szárnyai alá.
Ide érkeztem akkor; negyven évemmel fiatal sihederként járkáltam az emberroncsok között. A kóser konyhán biztosítottak ellátást. Nagy dolog volt ez akkor (1976), amikor az ország éhezett, s amikor a szegénységnek minden formájával találkoztam. Én, aki a legvidámabb barakkból jöttem…
Az üzletek előtt kígyózó sorok, a „hústalan hétfők” – ez volt a hivatalos neve, a hét többi napján pedig… csak úgy nem volt hús. Akkor járta a vicc, hogy bemegy a vevő a húsboltba, és megkérdezi: uram, pacal van? Nincs! Hát karaj? Nincs! Hát bélszín? Nincs! Hát szalámi? Nincs! A vevő már indul is kifelé, amikor a boltos utána szól: de jó memóriája van az úrnak!
Mert ezt akkor is tudtak a lengyelek – magukon, a córeszukon nevetni. Ebben is mások, mint mi…
A Dom Towarowy a főváros legnagyobb áruháza volt. A pultok telis-teli áruval. Apró szépséghiba, hogy ugyanazzal az áruval, azaz a textilosztályon hosszú métereken keresztül ugyanaz a színű, egyféle anyag. A gyümölcsrészlegen csak alma és szilva – igaz, itt rövidebbek voltak a sorok. A leghosszabbak a cipőért álltak, amiket mindig „még csak vártak”. Amikor megjött az áru, csak úgy, mindenféle felpróbálás nélkül vitték, mint a cukrot. Ez utóbbi mondás csak a közhely-kategóriából származik, mert az sem igen volt.
A kóser konyha, ha nem is zavartalanul, de üzemelt, a hitközség egy igen lepusztult, szegénységtől átitatott emeletén. Amikor beléptünk „nyitó ebédünkre”, döbbenetes volt a látvány. Hangos viták, veszekedések látszottak-hallatszottak, de ekkor még nem tudtuk, miért. Annak rendje-módja szerint beálltunk a sorba, megkaptuk a kaporral (az mindig volt) ízesített krumpli adagunkat valamilyen gombóc külsejű fasírtfélével, és leültünk egy nagyobb asztalhoz. Tele volt az étkező. Amikor végeztünk, a maradékot hátrahagyva indultunk kifelé, de közben hangos szóváltásra lettünk figyelmesek. Visszafordultunk, s elállt a lélegzetünk. A tányérunkon hagyott pár szem krumpliért hárman rángatták egymást, és a hivatalos szótárakban ritkán fellelhető szavakkal illették a másikat.
Meg kell jegyezni, hogy nem is rosszul öltözött, a mi hajléktalanjainkhoz hasonló embereket láttunk. Szomorú látvány volt. Söérit jiszráél – a legnagyobb zsidó közösség maradéka a maradékért veszekedett…
Hozzájuk küldött rabbit/kántort az Állami Egyházügyi Hivatal a rabbi- és kántorhiánnyal küzdő Magyarországról. Erről az a történet jut eszembe, midőn az ötvenes években az egykori NDK üzleteiben magyar vajat árultak „Magyarország feleslege” felirattal…
A Zsidó Színház
Nálunk akkoriban az volt a hivatalos álláspont: itt vallásszabadság van! Ott ez nem működött, mert nem voltak, akik élhettek volna vele. Maradt a „kultúraszabadság”. Ezt a zsidó színház volt hivatva képviselni, ezt még a legszigorúbb években is engedélyezték, és csak érdekességként jegyzem meg, hogy vezető művészei mindmáig ugyanazok, mint akkor.
Nagy izgalommal készültem a színházba, mert ez a műfaj nálunk ismeretlen volt. Ismerőseim biztosítottak róla, hogy mindent fogok érteni, mivel szinkrontolmácsolás lesz. A Dybukot adták aznap. Akik ismerik a darabot, tudják, nem egy könnyű nyelvezetű alkotás. Tehát fülhallgató fel, a színpadon jiddisül folyik a társalgás…
Na most… az a helyzet, hogy ún. alámondásos fordítás folyik. Egy férfihang abszolút szenvtelen hangon közli: az ördögöt, ami megszállt téged, most kiűzöm belőled! Eközben a színpadon kulminál a dráma: egy szakállas, pajeszos szereplő a másik fölé hajol, és… űzi az ördögöt. Persze igencsak emelt hangon, ahogy az igazi drámához dukál. Az már viszont ténylegesen zavarónak bizonyult, amikor az aláolvasó véletlenül kettőt lapozhatott, az ominózus ördög már hetedhét országon túl járt, de az ördögűző a színpadon még makacsul végezte nem könnyű munkáját.
Azóta többször voltam már ebben a színházban, zenés darabjaikkal otthon is, külföldön is sikert aratnak. Közben eltűntek a fülhallgatók, és lengyelül folyik az előadás. Pontosabban néhány darab igényelhető a pénztárban azoknak, akik nem tudnak lengyelül…
Hogy mennyire nem mindegy, milyen nyelven hallgatunk-nézünk egy darabot, azt jól bizonyítja két példa is. A rabbiképzőben egyik mesterem mesélte, hogy moszkvai kintlétekor elvitték a Hamletre. Ül, ül, hallgatja a számára idegen szöveget, míg a dráma csúcspontján felhangzik: Gámlet, igyi szudá! (Hamlet, gyere ide!). Dráma ide, dráma oda – elővette zsebkendőjét, mert nem akarta, hogy lássák, kegyetlen röhejre fakadt.
Varsóban hasonló hangulat fogott el, amikor a közismert, tragikus hangulatú és szövegű Jiddise máme hangzott fel: Zydowska matka.
Nem ugyanaz…
(hamarosan folytatjuk)
