Holocaust
Takács Ferenc / Forrás: Litera
Tegnap viccelődtem a „holokauszt” szóval (igaz, az elmebeteg ősmagyarász nyelvészkedés rovására), ma viszont komoly leszek ugyanebben a tárgyban: röpke társasnyelvészeti (értsd: szociolingvisztikai) eszmefuttatás következik a „holokauszt” szóról.
Jóérzésű emberek – öten-hatan voltak, a jelek szerint általában ilyen létszámra futja tevékeny jóérzésből a mai Magyarországon – megtisztították a roma holokauszt bemocskolt emlékművét a Nehru-parkban. Tegnap viccelődtem a „holokauszt” szóval (igaz, az elmebeteg ősmagyarász nyelvészkedés rovására), ma viszont komoly leszek ugyanebben a tárgyban: röpke társasnyelvészeti (értsd: szociolingvisztikai) eszmefuttatás következik a „holokauszt” szóról.
1997-ben jelentek meg Komlós Aladár egybegyűjtött tanulmányai „Magyar-zsidó szellemtörténet a reformkortól a holocaustig” címmel. A szóhasználat – itt még „holocaust” alakban – ha jól meggondoljuk, egy vonatkozásban érdekesen anakronisztikus. Ugyanis az 1980-ban elhunyt kiváló irodalomtörténész, aki – ma úgy mondanánk: „a holokauszt áldozataként” – megjárta Bergen-Belsen poklát, ezt a szót „zsidó vészkorszak” vagy „náci népírtás” értelemben soha nem használta, azon egyszerű oknál fogva, hogy a szó – akár a „holocaust”, akár a megmagyarosított helyesírású „holokauszt” alakban – a magyar nyelvben akkor még nem létezett.
Komlós persze, Biblia-tudományban és judaisztikában igen járatos lévén, nyilván ismerte a szó görög ősformáját, a – magyar átírásban – „holokausztosz” szót (a görög nyelvű Bibliában „holokauszton”, de ne bonyolítsuk a dolgot), mint ahogy a latin Bibliában használt változatát, a „holocaustum”-ot is. A görög szó eredetileg a „teljes”, „egész” értelmű „holosz” és az „égés”, „elégés” jelentésű „kausztikosz” szavak összetétele, a görög (és a latin) forma az Ószövetségben az „égő áldozatot” vagy „teljes áldozatot” – például az Istennek felajánlott és az oltáron teljes testében elégetett bárányt – jelentette.
Komlós azt persze tudhatta, hogy az angol nyelvbe – feltehetőleg a középkori francia „holocauste” nyomán – a szokásos „végződéstelenítéssel” átkerült, ott „holocaust” alakban meghonosodott szó osztozott a szavak közös sorsában: használni kezdték – laza hasonlósági alapon – olyasmire is, amire eredetileg nem vonatkozott. Azaz a későbbi korok művelt angol köznyelvében mindenféle átvitt, metaforikus jelentése támadt. A sajtó különös előszeretettel használta tömegszerencsétlenségekről, sok áldozatot követelő természeti katasztrófákról stb. tudósító szenzációhajhász beszámolókban. (Stephen Barlay – elangolosodott hazánkfia, eredetileg Bokor István – a nagy angliai tűzesetekről írt könyvet, melyben még 1972-ben is ebben az értelemben fordul elő a „holocaust” szó.)
Mindenfélére alkalmazták. William Faulkner Fiam, Absolon! (1936) című regényében az amerikai Dél polgárháborús vereségének a metaforája a „holocaust”. Tom Lehrer, a hatvanas évek Amerikájának szatirikus dalnoka, az atomháborút titulálta viccesen „agonizing holocaust”-nak, azaz „gyötrelmes holokauszt”-nak. Anne Barton, a kiváló angol Shakespeare-kutató egy 1979-es esszéjében a Hamlet zárójelenetében lezajló öldöklés végeredményére mutat rá a szóval: „a végső holokauszt után a rátermett Fortinbras menti, ami menthető”.
A „holocaust” szót a második világháború után kezdik, eleinte igen szórványosan és bizonytalanul, a shoah, azaz a vészkorszak metaforájaként használni, főleg az amerikai angol nyelvben, s csupán az ötvenes évek végére kezd, megint csak elsősorban Amerikában, mintegy „lefoglalódni”, és idővel terminus technicusként rögzülni ebben a jelentésben. Voltak egyébként, akiknek nem tetszett ez a jelentésváltozás. Bruno Bettelheim, a kiváló gyermekpszichológus, aki Dachauban és Buchenwaldban raboskodott, úgy vélte, hogy a „holokauszt” szó veszedelmes eufemizmus, a borzalom nevén nevezése helyett a borzalom elmismásolására szolgál, olyanformán, mikor a kivégzést „kegyes halál”-nak, a gyilkosságot „euthanáziá”nak, a tömeggyilkosságot „végső megoldás”-nak nevezik. George Steiner egyik esszé-remeklésében (Totem vagy tabu, 1988) azt írja, hogy a „holocaust” szépen csengő görög szó, egy ünnepélyes és örömteli szertartás neve – tulajdonképpen kár érte, hogy azt kell jelentenie, amit ma már elkerülhetetlenül jelent.
Hosszan lehetne töprengeni erről, de hát a tényen ez nem változtat: a szóból műszó lett, jelentése rögzült, metaforizálási lehetőségei leszűkültek, s ami eredetileg átvitt értelme volt, a „vészkorszak”, a „shoah”, ma már elsődleges, szószerinti jelentése. Egyben univerzálissá is vált, sokféle nemzeti alakváltozatban ugyan, de nemzetközi műveltségszóként tölti be hivatását. A magyar nyelvbe is bekerült: „holocaust”-ból „holokauszt”-tá magyarosodott.
Hogy miként és mikor, erről holnap. Most, vérző szívvel ugyan, de abba kell hagynom, Dresch Mihályék dszesszkoncertjére megyek a Nyitott Műhelybe.
