Auschwitzba ment igazolni, hogy a holokauszt csak mese
Michnai Attila / Forrás: Heti Válasz
Az antiszemitizmus, miként megannyi más előítélet is, a jelek szerint itt marad velünk egészen ítéletnapig.
Piros az ég alja, aligha szél nem lesz, a cigány bűnöző, a zsidó törtető, hogy a hutuk és a tuszik dolgát már ne is említsük. Az idézett megállapítások az emberi gondolkodás alapsémáját jelzik, amikor a komolyabb szellemi erőfeszítésre nem hajlandó, avagy képtelen személyek alkotnak alkalmi tapasztalataikból törvényt, hogy aztán majd jól rögzült mintaként adhassák tovább akár szülőként is rájuk hajazó utódaiknak.
Ezt nevezik – egyebek mellett – előítéletes gondolkodásnak, amelynek eredménye a rasszizmus, azon belül is az Elie Wiesel minapi látogatása kapcsán újfent napi aktualitássá előlépő antiszemitizmus. A jelenség feltűnéséhez mindössze a valamilyen tulajdonságuk, például bőrszínük, származásuk, netán vallásuk alapján jól megkülönböztethető emberek csoportja szükséges, hogy azután e csoport egyedeinek vélt, avagy valóságos (főleg persze rossz) tulajdonságait az egyszerű megoldások hívei kiterjeszthessék az egész társaságra.
És már jöhetnek is ama Szent Bertalanról, kristályról, tudja Isten még miről elnevezett borzalmas éjszakák (és nappalok), hogy az eredetileg ártatlan butaságnak látszó előítélet megmutassa legvégső, legtragikusabb formáját.
Köznapi, úgy lehet, már-már cinikus, ám mégis cáfolhatatlannak tetsző tapasztalat, hogy az emberiség jelentős részének vágyait, álmait, törekvéseit egyetlen dolog motiválja igazán erősen, ez pedig a kényelem. Utóbbi nyilvánvaló, kézenfekvő szellemi terméke az előítélet, amely az emberiségből a jelek szerint teljesen kiirtható már soha nem lesz. Éppen ezért a vele folytatott reménytelen és sziszifuszi küzdelemmel felhagyva tán jobb volna, ha a ténnyel szembenéznénk, s úgy próbálnánk inkább valamilyen modus vivendit találni az eddigitől eltérő stratégia mentén.
Megoldási javaslatnak kínálkozik a személyes módszer, amelyben az általános, sokszor koptatott, ezért a sokak által már semmire sem tartott szép és nemes elvek mantrázását felcserélhetnénk a konkrétumokon alapuló aprómunkával.
Olyasmire gondolok, mint amikor egyik alkalmi vitapartnerem, különben építészeti szakember, aki még arra is vette a fáradságot, hogy a helyszínre elutazzon szilárd meggyőződéséhez személyesen bizonyítékokat gyűjteni, miszerint az auschwitzi gázosítás csak mese volna. „Na jó, de azt csak nem tagadja, hogy emberek millióit hurcolták el azokban az időkben embertelen körülmények között származásuk, vallásuk okán?” Mire jött a válasz a Német Birodalom kényszerhelyzetéről, a hiányzó munkaerőről, amely problémának az övékhez hasonló megoldása akkoriban egyáltalán nem ment ritkaságszámba, lásd még az oroszok „málenkij robotját”.
Ejnye, mondtam, és ezzel be is fejeződött vitánk, én bizony olyanról eddig még nem hallottam, hogy a máskülönben hős felszabadítóink a láthatóan munkaképtelen öregeket, avagy karon ülő gyermekeket vittek volna úgymond dologra.
Az antiszemitizmus tehát, miként megannyi más előítélet, a jelek szerint itt marad velünk egészen ítéletnapig. Ezért volna tán hatásosabb inkább egyes konkrét megnyilvánulások ellen fellépni, akár az eddigieknél határozottabban is, mint a jelenlegi metódus, amellyel az igazságtevők egész nép- és nemzetcsoportokat bőszítenek maguk ellen általánosító vádaskodásaikkal.
