Deutsch Gábor: Tévedések szelíd korrekciója
Forrás: Új Élet
„A széthúzás átka hatalmába kerítette a zsidó népet, ebből a csapdából nagyon nehéz szabadulni.”
Nem szívesen foglalkozom az alábbi témával világi lapokban, vallási kérdésekkel igen, de materiális problémával nagyon nem. Bonyolult dolog. Jobb megvitatni felekezeti sajtóban. De Köves Slomónak, az EMIH rabbijának a legkülönbözőbb világnézetű médiákban megjelenő írásaira, nyilatkozataira kénytelen vagyok reagálni.
 slomo.jpg |
| Köves Slomó (Forrás: www.zsido.com) |
Elöljáróban elmondanám, Köves Slomó rabbit 12 éves kora óta ismerem, kölcsönösen sokat tanultunk egymástól. Vagy 30 évig funkcionáltam a Vasvári Pál utcai zsinagógában, amely a legrégebben működő pesti zsidó imaház, és kb. 20 éve chábád rabbi vezetésével működik. Oberlander Báruch rabbit nagyon tisztelem, nemcsak azért, mert nagyapja tanított, apja bátyámnak osztálytársa volt, hanem azért is, mert az általa Magyarországon megalapított Chábád Egyesület sok szép könyvet adott ki, sok érdekes előadást szervezett. Beszédeit nagy figyelemmel kísértem. Éppen azért méltatlannak tartom, hogy Köves rabbi úr, aki szemeim előtt izmosodott ifjú titánná, minden cáfolat ellenére mereven ragaszkodik több tévedéséhez. Például a Mazsihisz nem neológ szervezet, hanem a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége. Tagja többek között az Autonóm Izraelita Ortodox Hitközség. Alelnöke Herczog László, az ortodoxia elnöke. Azért csatlakoztak, mert bizonyos kérdésekben egy nyelven kell beszélni. Tagja még a debreceni Status Quo Ante Hitközség is, azon a jogon, hogy ott alakult meg 23 szervezettel 1928-ban a Status Quo Szövetség. Illetve a Hajdúság fővárosában volt a székhelyük. Nehéz lenne azt mondani, hogy a legtöbb templom, amely a Síp utcához tartozik, neológ volna. A Hegedűs Gyula utcai, a Nagyfuvaros utcai és még néhány, úgynevezett neológ zsinagóga szertartása közelebb áll az ortodoxhoz, mint a Köves Slomó által neológnak nevezetthez.
A Síp utcai hitközség hivatalosan Pesti Izraelita Hitközségnek vagy Kongresszusinak nevezte magát. A neológ meghatározás azért problematikus, mert ha egy külfölditől megkérdeznénk, mit ért e szó alatt, azt felelné, ahol a bima elöl van, ahol szombaton is orgona szól, vegyes kórus működik, az elválasztást férfiak és nők között nem veszik komolyan, a rabbi és a kántor ornátust viselnek. De hiszen most már ilyen zsinagóga az egész országban talán kettő vagy három van. A Dohány, a szegedi, és nem is tudom, van-e még olyan hely, ahol e forma szerint imádkoznak. De akkor a többi hová sorolható? A legtöbben gondolkodás nélkül azt mondanák, hogy status quók. Na, most vagyunk bajban. Akkor kit illet ez a megnevezés?
Az az állítás sem állja meg a helyét, hogy nem volna baj, ha 5-6 hitközség munkálkodna, és akár versenyeznének egymással. Többszörösen sem volna jó. A hitközség nem iskola, amelynek tagjai akár még versenyezhetnének is egymással, hanem érdekérvényesítő szervezet, és mint ilyen, a tapasztalat szerint: kettő nem több, mint egy; három kevesebb, mint egy; négy kevesebb, mint nulla.
Az érdekérvényesítés megsemmisítésének kipróbált módszere a fantomszervezetek számának korlátlan növelése. Egymással szembeállítják ezeket, legitimitásukat, állásfoglalásukat megkérdőjelezhetik, megkontrázhatják. A másik gond, hogy alig 150 év alatt hihetetlen erős, gazdag intézményrendszert alakítottak ki őseink. Templomokat, iskolákat, kórházakat, óvodákat, szeretetotthonokat építettek és működtettek. Mindez elképzelhető lett volna számos apró hitközség tevékenysége nyomán? És most a maradék intézmények és a szociális intézkedések működéséről ki gondoskodna? Csak azt halljuk, hogy kapni. A feladatok vállalásáról nem esik szó. Arról nem beszélve, hogy ez a nézet a status quo szellemmel ellentétes. Veszélyes csatornát nyitottak meg, alakulhat akár 18 hitközség, talán meg is fog történni. A torta nem lesz nagyobb, csak semmire nem fog pénz jutni.
A kárpótlások kezdetén, a kilencvenes évek elején a tárgyalóasztalnál vagy egy tucat szervezet képviselője foglalt helyet, és egymással vitatkoztak. A tanácskozást vezető miniszter felállt, és közölte: ha közös nevezőre jutottak, jelentkezzenek, akkor folytathatják az értekezletet. Ezért szűkült le a tárgyalódelegáció a jelenlegi formára.
Magam mindig a zsidóság egységéért küzdöttem. Úgy látszott, nem reménytelenül. De elfogadhatatlan, hogy okmányokat, még ha helyesen kitöltik is, ne fogadják el az utca címétől függően („Dob utca”, „Síp utca”). A Mazsihisz szervezeti szabályzatának gondos szövegezése a rendszerváltás után felvette Joszef Káró szabálygyűjteményének elismerését. És ezt a rabbik többsége komolyan is gondolta. A londoni székhelyű Európai Vallásos Szövetség személy szerint is több, Síp utcához tartozó rabbi jámborságában nem kételkedett, látszott az alagút végén valami fény. Már-már a közeledés elérhetőnek tűnt, amikor derült égből villámcsapásként ért minket a hír az EMIH megalakulásáról, amely egységesnek mondja magát, bár egyetlen szervezet – az egyébként tisztes Chábád – áll mögötte. Óvodájába nem vettek fel egy pesti felnőttképzésben tanuló és tanító izraeli fiatalember gyerekét, mert mint mondták: túl vallásos, mit szólnának hozzá a többi szülők. Érdekes, a neológnak kikiáltott Benjámin Óvoda, amely a minden zsidót képviselő Mazsihisz-hez tartozik, szeretettel fogadta a gyermeket.
Mojse Moskovits, a Kisvárdáról származó, sokáig külföldön élő, de később visszatért és szülővárosában eltemetett bölcs határozottan állította, hogy a Magyarországon falvakban, kisvárosokban ténykedő rabbik hosszú sora semmivel sem maradt el lengyel vagy litván kollégáktól. Ez az egyébként nagyon tisztelt lubavicsi rabbira is vonatkozik. Nagy egyéniség volt, de nem az egyetlen. Senki sem marasztalható el, ha nem őt tartja mesterének, hanem a pozsonyi Hászám Szojfert, vagy éppen a belzi, a szaploncai, urambocsá, a szatmári rabbit. Szelektálni, ajtót bezárni nem lehet, hogyha hitközségnek mondjuk magunkat. Jöhetnek és jönnek reformerek, modernek és még modernebbek, a hagyománytól már teljesen idegenek, az ajtót előttük sem szabad bezárni, de csak akkor, ha nem tekintik magukat hitközségnek. Maradjanak egyesületi szinten. Ne írjanak semmiféle okmányokat, mert nemcsak hogy nem fogadják el, hanem az országban hagyományosan és szabályosan megfelelőkben is kételkedni fognak. Annyit azonban megjegyeznék, hogy akinek reformer volt a nagyapja, annak unokája már a legritkábban lesz zsidó.
Mi lehet a megoldás? Az EMIH-et mint tévedést fel kell oszlatni. Nem lesz nehéz, mert tagságuk nemigen van. De a Chábádot mint egyesületet komolyan kell venni, tárgyalni kell vele, és minden fontos projektjüket támogatni kell. El kell ismerni az erényeket, amelyeket a könyvkiadásban, előadásaikban, aktivitásukban elértek. Nem kivételezve, mert más szellemi műhely is produkált jó könyveket, tartalmas előadásokat, működtetett iskolákat, és nincsenek rózsás helyzetben e pénzszűke-világban. Őket sem lehet kizárni a támogatás rendjéből.
Befejezésül hadd idézzek egy kiváló író nagyszerű sorozatának 18. darabjából, amit Jeremiásról írt. Bizonyára nem véletlenül szedette vastagon ezt a mondatot:
„A széthúzás átka hatalmába kerítette a zsidó népet, ebből a csapdából nagyon nehéz szabadulni.”
Felelősen gondolkodva, a kivezető út megtalálható.
